Amikor végeztem a filmmel hétvégén még azt hittem, hogy haragudni fogok rá, de pár nap után a többi Netflixes semmiség sorsára jutott a fejemben: a részleteket már teljesen el is felejtettem szinte. Pedig a tervezett nézőkkel ellentétben nem a telefonomba merülve doomscrolloztam, hanem nyilván odafigyeltem. De minek?

A történet arról szól, hogy jön az eső. Mármint tényleg, jelentőségtelesen narrálja valaki, hogy erre a napra, amikor esett, mindenki emlékszik. Később kiderül, hogy a tenger haragszik ránk, és a felderítetlen részein élő lények kifejlesztettek valamit, amivel bezárják az embereket a saját házukba. Erre még valami akváriumos párhuzam is van a filmben, de ha jobban belegondolunk, az abban levő halakat is megeszik a szereplők, szóval az sem igazán működő a végkifejletet nézve.

Bevallom ez a bezárt, tulajdonképpen posztapokaliptikus szituáció ragadott meg. Az első 40-50 perc még akár jónak is mondható lenne, mert látszólag a modern világ ellenkultúráját mutatja valamennyire szórakoztatóan: a bezárt család előveszi a DVD lejátszót (az amatőröknek 2 filmje van összesen…), beosztja a kaját, igyekszik tartani a rutint, így a gyerekek “suliba járnak”, még testnevelés órájuk is is van. Közelebb kerülnek egymáshoz a helyzet által, nem kell a rabszolga ostoron stresszelni (az adósság az a kapitalizmusban). A Covid első hónapja? Kivéve persze azoknak, akik utálták egymást a bezárás kezdetekor.

Aztán jön a bonyodalom. Egyrészt a környező szomszédok kevésbé leleményesek, így elfogy a kajájuk ami tudjuk mivel jár. Sőt, még a szörnyek is néha bejönnek megölni 1-1 embert. Ezt csak így idevetem, de basszus, az egész logikájába egy pillanatra sem szabad belegondolni, és most nem is arra gondolok, hogy fizikailag mi valósítható meg — és meddig van például áram, vagy az erőműbe zártak dolgozgattak tovább? –, hanem csak a filmen belüli tétemelésekre. Tényleg olyannak érződik, hogy ha random felnézel a telefonból, akkor izgalmas vagy érzelmes részlet van, de ami azokat összeköti az töltetet nem ad neki. A nagy összeomlások “szinte a semmiből” jönnek. Konkrétan csak pislogtam a család első hónapján, ennél még a “Mr. Beast ad neked 1 milliót ha nem mozdulsz ki a lakásodból 30 napig” is befogadhatóbb alap lett volna.

Most hogy igyekszem felidézni, na most tényleg idegesít az egész. Lehet csak magamra vagyok dühös, hogy 2 órát elbasztam erre? Lehet hallgatnom kellett volna a megérzésemre, amikor feltűnt az elején nagy betűvel, hogy A film by Louis Leterrier. Oké, nem írta, de választani nem igazán tud. Mondjuk ezt a főszereplő Greta Lee és Wagner Moura párosára is odadobom, mert a Netflix biztos jól fizet, de ezt a forgatókönyvet olvasva valahol hihetetlen, hogy a nevüket adták hozzá. Lee elszórta mostanra az összes Past Lives utáni jóindulatot, Moura pedig pont lentről építkezett épp a Civil War óta (amiben a 2. legjobb karakter), amit nálam szinte kitörölt az itteni semmivel.

Nincs is kedvem tovább írni róla, inkább iszok egy hideg sört a teraszon. Amúgy még egy utógondolat: ezekben a filmekben az is rossz, hogy még csak szét sem lehet szedni őket igazán ízesen, mert semmi igazi törekvés nincs mögöttük, amiben látszólag elbotlanak. Lehet elment mellettem valami mondanivaló, simán kezdhettek volna bármit a rendszerek által létminimumot tartott család boldogtalanságával, az úgy benne is volt az alaphelyzetben, de látszólag csak egy morzsa volt ez is — ismétlem magam — a telefonoból felnézőknek. Igazi kontent a Last House is.