Nyilván kontextus nélkül bátor dolog ilyet leírni, de éppen ezért messzire megyek. Nagyon messzire. 

Közel 40 évesen immár egyértelmű, hogy a magyar nyelv szókészlete önmagában szegényes azt kifejezni, hogy mit is jelentettek a korosztályomnak azok a popkulturális legendák, amiknek a puszta létezése is hihetetlennek tűnt. Amikor elkezdted apád gépén püfölni az elérhetetlennek tűnő játéktermekből ismerős Mortal Kombatet. Hogy te most otthon ülsz, és mégis a nap bármelyik pillanatában játszhatsz EZZEL. A fater ugyan lenyom, hogy ne verd szét a billentyűzetet, de ennyit simán megért egy véletlen összekalimpált kivégzés. És nem hitted el, hogy ez a játék neked elérhető. Vége a Golden Axe érának, itt valami egészen más történik. 

Aztán pár évvel később egy nyári táborban, ahol először látsz valakit fejjel előre leugratni biciklivel egy műanyag asztalról, miközben Ganxsta Zoli dübörög a háttérben, a felfoghatatlanság érzése ismét betolakodik az arcodba, amikor a legmenőbb srácok előkapják a Mortal Kombat VHS kazettát. Akkor még csak nem is sejted, hogy a Techno Syndrome-tól 30 évvel később is instant erekciód lesz. Nyilván akkor még nem láttad Son Gokut először átváltozni, úgyhogy ez lesz az addigi életed simán legmeghatározóbb élménye.

Aztán vársz vársz, hogy ez az impulzus mikor ismétlődik meg újra, mert a második rész pusztulatosan szar, a tv-ben felbukkanó Conquest sorozat Kristanna Loken mellett csak azért emlékezetes, mert nem érted, hogy hol a tökben van Liu Kang. Aztán a Mortal Kombat 4 végül újra beszippant, és egyetemen a koliban már playstationön nyomtok hetekig pár nagy MK party-t, de hirtelen felnősz, és elmegy melletted az egész franchise. Míg végül egy csodás téli napon streamen felütöd a 2021-es első részt. Cinikusan, de azért reménykedve ismerkedsz Scorpion sztorijával….és hirtelen ételmérgezést kapsz és a film első 20 perce után üvöltve hánysz 8 órán keresztül. Miután lezajlott a Mortal Kombat közötted és a wc között, csupán a film említésétől is rosszul leszel hónapokig. 

És így jutunk el a második rész premier hetéig. Amikor kisgyerekes apaként minden mozizás egy ünnep. Amikor napokig golyózol azon, hogy imax-ben nézzük, mert a látvány a lényeg, vagy valami szaros kis teremben, de legalább eredeti nyelven, hogy ne maradjunk le a poénokról – és végül szerencsére a második opció nyer (nem is annyira kicsi vászon mellett). 

A sztori nyilván kőegyszerű. A második részben immár eljutunk a viadalokig, kicsi alapozás, hogy ki is Shao Khan és miért lehet annyira utálni, emellett a történet mozgatórugója nagyrészt nyilván egy tárgy, mert az önmagában húzza magával a dramaturgiát. De szerencsére inkább a durr a közepébe narratíva érvényesül, az első harcot követően gyakorlatilag nem tud a cselekmény leülni, mert vagy bunyó van, vagy nagyon veszélybe kerül valamelyik hős, és teljesen őszintén egyszer egyszer kicsit még meg is tudnak lepni. 

Ami miatt viszont méltó a csodálatos jelzőre, az mindenképp Johnny Cage és a tökéletes érzékkel adagolt fan service. Simán benne lehet az elfogultságom és a 90-es évek akciófilmjeivel kapcsolatos fétisem, de Karl Urban karaktere az akkori hősök tökéletes és esszenciális manifesztációja. Gyakorlatilag már csak akkor lehetne szórakoztatóbb, vagy önreflexívebb, ha Nicolas Cage játszotta volna. A letűnt kor hőse, felszínes, arrogáns, elképesztően cinikus és jól adagolt humorérzékkel, akit nyilvánvalóan szó szerint masszív karakterfejlődésen kell átrugdosni. És az elmúlt évek egyik legváratlanabb, és legszórakoztatóbb bromance sztorija is vele bontakozik ki. 

Több egy comic reliefnél, szinte egy önálló előadást visz a saját történetével, film a filmben, vagy kép a képben (“mise en abyme”…a 20 éves önmagam valószínűleg szilánkosra törné az összes csontomat, hogy a Mortal Kombat kapcsán valamelyik szörnyűséges filmesztétika szemináriumhoz nyúlok vissza). De nem idegen testként mozog, hanem tökéletes kohéziót alkot a túl komolyan vett szereplőkkel. 

Technikai megvalósításban túl sok emlékezetes megfejtés nem akad, a bunyók egész jók, de a szűk plánozásról és a kevés, de annál inkább szürkés helyszínekről süt a relative alacsony büdzsé, amit valószínűleg inkább pár szebb CGI megoldásra durrantottak el. Gyakorlatilag bunyós filmként sem lóg ki felfelé, de mégis Johnny Cage, a fan service (speckó képességek, beállítások, nagy dumák stb), a nosztalgia, a 90-es évek vibe és az önazonos ostobasága miatt ha legalább egy élmény megvolt a túl hosszúra nyúlt intrómból (az ételallergiás hányást leszámítva), akkor tuti imádni fogod.