Gondolkodtam hol kezdjem, de nem leszek már az elején negatív, mert az az igazság, hogy nem lélektelenül csak a pénzért készült a Deliver Me from Nowhere. Látom mit akartak mondani, vagyis hát kiírják a végén, mert maguk is rájöttek, hogy nem tudják jól ábrázolni.

A történet Bruce Springsteen életének azon szakaszát mutatja be, amikor már ismert zenész, de még nem dobta le a Born in the USA-t az emberekre, nem volt világsztár. Konkrétabban a Nebraska folk album születését dokumentálja a Deliver Me, aminek alkotásakor sokat gondolkodott a gyerekkorán. Szóval ahogy a podcastban is említettük, nem a tipikus életrajzi film, mert csak egy kifejezett részre koncentrál, viszont pont ezért furcsa, mennyire fókusztalan. Tényleg az a tippem, hogy egyszerűen nem tudtak megbirkózni a feladattal, kidobni a felesleget, megtalálni az ívet.

Kicsit spoileres lesz, de a film Springsteen depressziójáról szól. A látottak alapján korábban is voltak sötét gondolatai, de a Nebraska írásakor és felvételekor teljesen elmerült benne, viszont ezen dalok közben megírta a világslágerét is, a Born in the USA-t. Szóval igazából egy általános probléma van elővéve amiről érdemes beszélni, és érdekesen kitárulkozó történet, de közben csak pillanatokat találtak ki hozzá, vibe-ot, nem tudták miképp lyukadnak ki a végénél.

Tudom, ugyanoda lyukadok ki, de jól szemlélteti a helyzetet, hogy vannak teljesen nézőknek szóló jelenetek Springsteen menedzserével, amint otthon kibeszéli a bólogató feleségével az énekes jelenlegi állapotát. Mármint elhiszem, Jon Landau beszélt otthon a munkájáról, ki nem szokott, de közben meg annyira a nézőknek szóló emlékeztetők ezek, hogy rossz nézni őket. Mintha valaki az első vágás után rájött volna, hogy nem tudták átadni a sötétséget és az örvényt, így akkor kénytelenek direktben elénk tenni külön forgatva pár percet. Nem azt mondom, hogy amatőr, inkább óvatosan a közepest sütöm ide.

Főleg érdekes helyzetben van a film, hiszen alig egy évvel korábban A Complete Unknown is hasonlóval próbálkozott. Oké, nem depresszióval, hanem egy nagy változással, csak ott ugye Bob Dylan életében, amikor megtalálta magát (legalábbis az egyik ilyen időszakát). Viszont James Mangold annyival ügyesebben tartja sínen amit mondani akar, hogy a Deliver Me közben többször is az jutott eszembe, mennyivel jobb lenne egy kompetensebb gárda kezében ez. Főleg, hogy ez egy kis filmnek érződik, pedig tudom, hogy nem az.

Viszont, ha már a vibe-ot emlegetem, nem csak írásilag, de képileg sem erős a film. Volt 1-2 gyönyörű képsor, lehet pár akkori Springsteen kép alapján, de összességében mégsem…, jó, nem a szépet sütöm ide a téma miatt, hanem az erőst. Képileg sem adták át igazán a süllyedését, hiába nézett annyit fájdalmasan Jeremy Allen White, nem volt flow amibe elmerülhetett volna. Plusz nekem Jeremy Strong is “most színészkedem” szerűséget tett ide, de tényleg oda kanyarodhatok vissza, hogy amiből dolgoztak, az ilyen kezelésre volt elég a színészektől.

Nekem az életrajzi filmek kicsit a komfortot szokták jelenteni, azért tettem be a héten, figyelemelterelésnek, erre tessék, pont mostanában igyekeznek valamennyire eltérni a képlettől. Azért A Complete Unknownnak sokkal jobban sikerült ez az egy korszakra koncentrálós ötlet, hiába volt hagyományosabb film.

Amúgy az írja le a legjobban a filmet, hogy a sok folk dala mellett elhangzik itt a Born in the USA, a személyes kedvenc Springsteen dalom, az I’m on Fire, és mégis a legemlékezetesebb zene benne a Suicide-tól a Frankie Teardrop.