A Netflix talán legszebb filmje. Legalábbis a kedvenc beállításomból rengeteget használt, és hiába készült digitálissal, olyan szép színes filmzaj volt, mintha valami 800 ISO-s filmre forgatták volna! Kodak Vision3 500T pusholva volt a színezéshez az inspiráció? Lehet nem ezzel kéne kezdeni.

A történetben egy hollywoodi forgatókönyvíró szépen lassan elveszti mindenét az alkoholizmusa miatt, ezért úgy dönt a maradék pénzéből halálba issza magát. Ja nem ez a sztori, hanem egy szélhámos a Vegas-nál tízszer nagyobb Macau-ba megy, ahol a szerencsejáték függőségének hódol. Onnan kezdünk, hogy már szinte semmije nincs, de egy újabb mélypont közben találkozik egy nővel, aki hiteleket ad szerencsejátékosoknak, viszont ebből is csak egy megálló lesz a lefelé tartó spirálon.

Vagyis nem akarok konkrétabban a történetbe merülni, mert olyan üres (erre mindjárt), hogy két bekezdésben összefoglalható szinte minden fordulata. Inkább azt mondanám, hogy meditáció a függőségről, aminek során Colin Farrell karaktere láthatóan mindenét elveszíti, szégyenteljesen izzad, miközben az alvilág kapuját is megnézi, a nyikorgó “csónak” folyamatosan emlékezteti, hogy egy döntésre van a teljes kárhozattól, és bizony nem egy győzelem fogja kivezetni onnan, nem az a balladája vége.

A fő probléma, hogy hiába Farrell mindent bele alakítása, valahogy mégsem érdekes a karakterének a sorsa. Lehet manapság már ide kell tenni, hogy nem az a gond, hogy nem jó ember, hanem egyszerűen nem elég érdekes. Arról nem is beszélve, hogy az említett hitelező nő, aki megrengeti kicsit a Player beidegződéseit mennyire nem kapott mélyítést, alapot amiből átadhatott. Ilyen szempontból konkrétan rossz az emlegetett üresség.

Ellenben a fényképezésben egyszerűen imádom az elszigetelt pillanatokat, hogy szinte soha senki nincs körülötte. Feltehetően azt akarják mondani, hogy a függőség ennyire magányossá tesz, főleg a vége felé, és ezt tényleg át is adják a nézőnek. Csak ne 10 percig merengenének a film közepén azon, hogy miképp dönt még egyszer rosszul. Igen, lehet elsütöm, amennyire akar fontosnak tűnni a film annyira csak felületes végül.

Azt hiszem a Ballad of a Small Player nem érte el amit akarhatott, mert kedvem támadt lekaparni egy blekit utána, a csillogás nem lett undorító. Érdekes, hogy Edward Berger rendezőt milyen témák mozgatnak, és mégsem tud elrettentő lenni velük, pedig az tűnik a céljának, már a önmegváltás, a változás lehetősége mellett. De még egy érdekes kérdés sem megy. Elég ezt szembetenni a mondjuk tényleg mámorító Wolf of Wall Streettel, ami utána direkt a nézőhöz dobja a labdát ezen érzés kapcsán. Itt semmi ilyen nincs.

Vége.

Nem kaptunk semmit, csak mértéktelenül gyönyörű képeket.