Megpihenni sosem lehet, mert a hidra újabb fejeket növeszt! Na ezt adja át a film is, mivel nem igazán lassít a végéig. Röviden úgy foglaltam össze, hogy a legrövidebb 170 perces film, de elírtam, mert csak 160 valójában. A tényen nem változtat: elrepült a játékidő. Paul Thomas Anderson tényleg igyekezett egy másfajta blockbustert tenni elénk, ami két eléggé sajátos akciójelenettel és rengeteg humorral dobja fel kicsit komolyabb történetét.

A cselekmény a Leonardo DiCaprio által alakított Ghetto Pat körül bonyolódik, aki a French 75 tagjaként bevándorlókat szabadított ki, politikai üzenetekként pedig különféle robbantásokat is művelt. Mindezt egy igéző, magát az ügynél is jobban szerető nő (Teyana Taylor) mellett tette, aki Pat mellett egy karót nyelt ezredessel (Sean Penn) is hált. Hogy melyiküktől esett teherbe? A film végére kiderül.

Az igazi cselekmény onnan indul be, hogy a történet 16 évet ugrik, az anya sehol, Pat már Bob, és a lányával éldegél egy olyan városban, ahol nagyon sok az illegális bevándorló. Az ezredes pedig épp be akar kerülni a háttérből mindent irányító Karácsonyi Kretének Klubjába (elnézés, de nem ugrik be mire oldotta meg ügyesen a fordító a Christmas Adventurers-t, ami már csak a viselkedése alapján is egyértelmű minek a maradványa), viszont ehhez ki kell derítenie, hogy a lány vajon az övé-e, hiszen fekete félvér utóddal bizony nincs esélye a tiszták közé kerülni.

Ebből indul el az utóbbi évek legviccesebb és feszesebb akciójelenete. Mármint abból, hogy az ezredes lecsap a menekültekre a városban, ahol Bobék élnek, természetesen a lány előkerítésének nem burkolt céljából. Innentől elszabadul minden, le sem veszi a film a lábát a lopott kocsi gázáról.

Nehéz összefoglalni a filmet, mert ennél komplexebb a kép, de közben mégis nyílegyenesen hasít előre a cselekmény. Vagyis nem annyira nehéz, de a reklámkampányban a különlegességét nem annyira tudták átadni. DiCaprio egyik inspirációjának a Big Lebowski-t emlegette, a film felére már füves karaktere a The Battle of Algiers-t nézi, hogy utána egy az által ihletett akcióba keveredjen, a végén az autópályás üldözés pedig Hitchcock felé kacsingat. Biztos van még ezer más dolog ami fel sem tűnt, és mindezeket Paul Thomas Anderson rántja össze egy szerzői blockbusterbe.

Tudom, kicsit ártok a filmnek az akciók emlegetésével, mert nem John Wick, vagy Hard Boiled, hanem egy kicsit régimódibb, de végig feszült és izgalmas amikor “történnek a dolgok”. A humor is jól oldja ezt párszor, nem Marvelesen. Konkrétan a városi menekülés csattanója zseniális. És a fényképezés, úristen. Nyilván más volt most az elvárás, de Michael Bauman a Licorice Pizza után szintet lépett, olyan gyönyörű és szokatlan volt néhol a One Battle After Another. Természetesen filmre forgatva, sőt VistaVision formátumba, de ha jól értem igyekeztek 1:85:1-en legszebbre törekedni a beállításokban. A lényeg, hogy régimódin is néz ki, remek lezárása az “original nyár”-nak.

Igazából az apafigurák ütköztetése mellett a film nagyobb témáját a közepén levő városi ostrom foglalja össze a legjobban. Az egészet az vezeti fel, hogy Bob (DiCaprio) radikális tettei ellenére sem találja a helyét a modern they/them és a többi lábujjhegyes kifejezés között, ezt bemutatják a lánya barátival, azaz hiába harcolt a liberális oldalon, mostanság már szinte nem is illik közéjük. Na amikor elindul a rajtaütés, és el kell érnie újra a French 75-öt, akkor teljesen megakad már a telefonos azonosításon is, mert elveszik a kifejezések, kódszavak erdejében a cselekvés helyett. Mindeközben pedig a másik oldal, a bevándorlókat begyűjtők és Bob lányát kereső iszonyat hatékonyan haladnak előre.

Gyönyörű kontraszt.

A képet pedig itt bonyolítják legjobban azok, akik körül a harc folyik, a bevándorlók. Ők már hozzászoktak a helyzethez, teljes hidegvérrel, nem totojázva menekülnek (vagy épp gördeszkáznak a káoszban:), mindezt a film legjobb meglepetés karakterével, a Benicio Del Toro által alakított szenszeivel, aki zsigerből is segít Bobnak és így a lányának. Ha nem lenne ilyen erős a szereplőgárda Leonardo DiCaprio és Sean Penn zseniális alakításaira épülve, akkor Del Toro simán ellopott volna minden figyelmet. Annyira durva, hogy DiCapro és Penn karaktere mindkettő iszonyat komikus alakítás, de teljesen máshogyan. Míg előbbi nagyon fizikai humorosan a túl mély vízbe került, egyáltalán nem akcióhős füves idealista, addig utóbbi kicsit karikatúrája a fasizmus felé kacsingatóknak, és a sorsa gyönyörű illusztráció arra, hogy milyen sivár világot lehet elérni ezzel, már ha egyáltalán befogadnak a tiszták maguk közé. Őszintén szólva meglepő, hogy a Bob lányát életre keltő Chase Infiniti boldogulni tudott az előbb említettek között, mivel ez a második nagy szerepe a Presumed Innocent sorozatban való feltűnése után.

Gondolkoztam ide a végére, hogy mit hagytam ki, és akkor ugrott be: a hangok. A fegyverlövések a Heat óta nem csattantak ilyen erősen. Legalábbis ahol néztem, ott nem spóroltak a hangerővel sem, de maga az effekt tényleg keménynek és véglegesnek hangzik.

Kicsit arcunkba toltnak tűnik a a film üzenete, Barbie módra nem csomagol semmit, viszont… tudjátok mi ugrott be róla? A Dunkirk. Valahogy a felvezetése után ez sem ereszt a végéig. Lehet a zene miatt találtam ezt a párhuzamot, mivel Jonny Greenwood zongorás alapjai hasonlóan végig kísértenek. Gondolom lejön, hogy baromi jó volt nézni, filmkészítésileg mindenképp kiemelkedő.