Lengyelország nagyjából a 10. század óta létezik. A PiS párt, Orbán ottani elvbarátja 2001 óta, és ki tudja, megéri-e a jövő századot. Ugyanez, vagy hasonló elmondható Romániáról és az AUR-ról, Szerbiáról és a Szerb Haladó Pártról, Horvátországról és a Szociáldemokrata Pártról, Szlovéniáról és a Szlovén Demokrata Pártról, Ausztriáról és az FPÖ-ről, Csehországról és az ANO-ról, Szlovákiáról és az Irány-Szociáldemokráciáról is. A felsorolásból nem csak az tűnik ki, hogy mekkora ideológiai katyvasz a Fidesz szövetségi rendszere - a baltól a szélsőjobbig, az liberalizmustól a konzervativizmusig van benne minden, mint a búcsúban -, meg hogy nem a szuverenizmus jelenti a közös részhalmazt, hanem inkább a nyílt Putyin-barátság (kivéve Jansánál: ha őt is beleszámítjuk, akkor az egyetlen találkozási pont a korrupció). A legfeltűnőbb, hogy mennyire rövid távra szól, mennyire taktikai – minden stratégia nélkül – ez a barátkozás. Hogy ellenpont is legyen: Lengyelországgal egy 200 éves szövetséget dobott oda a magyar kormány az oroszok (ugyancsak 200 éve permanensen háborús ellenfeleink, forradalmaink eltiprói) pillanatnyi jóindulatáért. De hogy távolabb tekintsünk, azzal a Finnországgal is sikerült ugyanilyen okból, a NATO-csatlakozásuk pár hónapnyi, orosz érdekű elhúzása végett összeveszni, akik szintén a reformkor óta tekintettek ránk szinte testvérként, részben a nyelvi rokonság, részben a finn-orosz és a magyar-orosz relációk adta történelmi párhuzamok miatt.