Letisztult vonalvezetésű, skandináv és japán hatásokkal is dolgozó kerámiaművészetét Ruzicska Tünde bevitte a Michelin-csillagos magyar éttermekbe. Neve szájról szájra jár a gasztrovilág nagyjai között, ma már magánmegrendelőknek is dolgozik.

– Mi volt eddig a leghosszabb időszak, amíg kibírtad, hogy ne nyúlj anyaghoz?
– Pff… Nem is emlékszem ilyenre.
– Van olyan hét, hogy felé sem nézel?
– Úristen, az durva lenne, el se tudom képzelni! Fanatikus vagyok, imádom.

Nem egy drogfüggővel beszélgetünk a szenvedélyéről, nem kell senkit megmenteni önmagától. Ruzicska Tünde irigylésre méltó. Nem a megrendelői miatt, nem azért, mert termékei a legnépszerűbb, gyakran Michelin-csillagos éttermek asztalaira kerülnek ki, hanem azért, mert korán megtalálta, amivel egész életében foglalkozni akar és ami boldoggá teszi. Ő az ország egyik legelismertebb keramikusművésze és azon kevesek közé tartozik, akik a művészetükre sikeres vállalkozást építettek.

A gasztroforradalommal együtt érkezett kerámiaforradalom révén Tünde kézzel készített termékeit már számos helyen a kezünkbe foghatjuk. Ehetünk belőlük a Michelin-csillagos Essência Restaurantban és Rumourban, a St. Andrea Étteremben, a Rosenstein vendéglőben, teáscsészéivel és kiegészítőivel találkozhatunk a Zhao Zhou-ban, de a bécsi The Pelikan Coffee Company üzleteiben is. De Tündének már arra is van terve, mi lesz, ha telítődik a piac.

+ 3 kép a galériában + 3 kép a galériában Ruzicska Tünde műhelye. Fotók: Sebestyén László (6 kép)

Nyomot hagyok a kezemmel

Szegedi gyerekkorába hamar megérkezett a kerámia, szülei kilencévesen íratták be egy szakkörre. Keramikus iparművész – nemsokára már ezt írta fel a táblára, amikor megkérdezték tőle, mi szeretne lenni, ha nagy lesz.

„Ahogy belenyomtam az ujjaimat az agyagba és az megtartotta a formát, volt egy magával ragadó plasztikussága. Az érzés, hogy nyomot hagyok a kezemmel, az eredménye pedig kézzel fogható, testközeli”

– válaszolja arra átszellemülten, mi fogta meg ennyire korán. A szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában érettségizett kerámia szakon. Mestere, a néhai Tuza László biztatta, jelentkezzen a Magyar Iparművészeti Egyetemre, a mai MOME-ra. Szilikátipari tervezőművész és ezzel párhuzamosan tanári diplomát szerzett.

2010-es végzése után három évig Szegeden tanított alma materében. Közben művészeti ösztöndíjakat szerzett, a kecskeméti Nemzetközi Kerámiastúdióban külföldi művészek workshopjain képezte magát. Saját honlapja, Facebook-profilja és kollekciója is készen volt, amikor újdonsült férjével újra Budapestre költözött és megszülte ikerfiait.

„Két év esett ki, és ebben a két évben tört be a gasztroforradalom. 2015-ben írt rám Messengeren, teljesen váratlanul és ismeretlenül Heiszler Olivér, az akkor Michelin-csillagos Tanti séfje, hogy készítsek neki tálalószettet.”

Saját műhely hiányában a MOME-n találkoztak, ott egyeztettek, mit szeretne Olivér. „Rajzolgattam, elképzeltem, mit lehet formailag reagálni arra, ami a fejében van.”

A Tanti-megbízás fél- egy évet ölelt fel, az elkészült termékeknek ki kellett kerülnie a vacsoravendégek és köztük a többi jelentős séf és gasztroarc elé, hogy az első munka hozza magával a többit. „Lassan indult be, aztán csak kapkodtam a fejem.” Másodikként Palágyi Eszter kereste meg, aki akkor a Costes, Budapest első Michelin-csillagos étterme séfjeként akart az ő stílusában készült edényeken tálalni.

Egyre jöttek a megrendelések, nemcsak éttermektől, hanem a gasztrovilág minden szegmenséből.

Kinőtte a sufnit

„Olyan, mint a japán hangszerek, finoman kell játszani rajta – Tünde a Wekerletelep sarkán lévő műhelyében vezet körbe és mutatja a japán elektromos fazekaskorongot. – Finoman lehet rajta szabályozni a sebességet, jobb a magassága, nem olyan, mintha buszt vezetnék” – magyarázza.

Az asztalon 8-10 hatalmas, még máz nélküli dagasztótál pihen, Jánosi Szabina gasztrobloggeréi lesznek. Tünde nyitja a kemenceajtót, mögötte a Tokyo étteremnek készült levesestányérok várják az égetést. A kemence túl hangos, majd az interjú után indítja be.

Önálló műhelye csak két éve van ebben az önkormányzati bérleményben. Az első, kisebb kemencéjét is csak a tantis megrendelésből vette. Akkoriban is már a Wekerlén laktak, a házhoz tartozó kilenc négyzetméteres sufniba tette be, mellé a második megbízásból vett korongot. Előtte a MOME-ra járt be dolgozni, az elkészült tárgyakat Kecskemétre, a kerámiastúdióban bérelt kemencébe vitte le égetni. Az ottani fatüzeléses igazán különleges: kézzel, fával kell felfűteni 1300 fokra.

2018-ban nőtte ki a sufnit, az Art Quarter Budapest komplexumába költözött. Kétszer nyerte el a Kozma Lajos Kézműves Iparművészeti ösztöndíjat, az ezzel járó pénzjutalomból vette a nagyobb kemencét, pótolta ki azokat a költségeket, amik a vállalkozás működésével jártak. Férje is művész, zenész, ő a türelmével és támogatásával tette lehetővé, hogy Tünde élje az álmait.

Ha leül a japán korong elé, kizárja a világot. Fotó: Sebestyén László

Ruzicskában akarnak tálalni, Amerikából is őt keresték

Menetközben tanulta ki a vállalkozói létet, hogyan működőképes a logisztika, az időbeosztás, hogyan kell bánni az ügyfelekkel, milyen árat és mennyi időt kell kalkulálni. Utóbbi esetében megérett a szakmai tudás és a minőség: ha hónapokat is kell várni a termékekre, a többség megvárja, mert Ruzicskában akar tálalni.

„Általában elmondják, milyen funkciót szeretnének, hogy földközeli legyen a karakter vagy inkább letisztult, fekete-fehér kontrasztos. De a részletekben szabadságot kapok”

– meséli Tünde, aki ilyenkor elmegy az adott étterembe megtapasztalni a hely hangulatát, megkóstolni az ételeket.

„Magyarország nagyon kicsi ország, hamar elterjed, ha valaki jó munkát csinál” – mondja Rácz Jenő séf, aki Tündével készíttetett tálalókészletet a Michelin-csillagos Rumourba. Szerinte közös nevező bennünk a kísérletezés, tudnak a dobozon kívül gondolkodni. „Jöttem az őrült ötleteimmel, ő pedig a szakmája keretei között, a technikai tudásával kreatívan megvalósította, ha lehetett.”  Így született meg például egy tányér, amihez Jenő három órán keresztül lógatta a kezét egy vödörbe, hogy megkössön körülötte az anyag.  

„Így a tenyeremből etethetem az embereket”

– nevet Jenő, aki szerint egyszerre szerethető és provokatív termékek születtek a közös gondolkodás révén. Nem mérhető hozzáadott értéket jelentenek a különleges tálak, amik az összélményt, a wow-faktort emelik az étteremben.

Tündének a covid óta kiszélesedett a vásárlói köre, akkoriban nőtt meg a magánmegrendelések száma. Akinek hiányzott a fine dining étteremélmény a lezárások miatt, egy idő után eljutott oda, hogy akkor a saját konyhájában éli át. Külföldi megrendelések adják munkája 10-15 százalékát. Első ilyen megbízására azt hitte, spam. Egy amerikai házaspárnak az Arany Kaviárban tetszett meg a tányér, hazaérve üzentek Tündének.

„Mondtam nekik, hogy Amerika tele van művészekkel, menjenek például Frederick Olsenhez. Kiszámoltam, hogy a szállítás többe kerülne, mint a termékek – utólag látom, röhejes árlistát csináltam. De felhívott a belsőépítészük, Zoom-on végigvezetett a farmjukon. Postán súlyos anyagmintákat küldött például a mahagóni asztalról és nekiálltam a fatüzeléses kerámia étkészletnek. Azóta minden hálaadáskor írnak, hogy köszönik és gondolnak rám.”

Tünde egyedül szeret dolgozni, nehezen adná ki kezéből a munkát és az agyagot. Időnként besegít neki egy MOME-s hallgató, de csak azokban a munkafolyamatokban, ahol nem szükséges a személyes jelenléte. És ez elenyésző.

„Nem akarok nagyobb lenni, nem akarok manufaktúrát. Nekem ez úgy a legfenntarthatóbb, ha a saját két kezemmel csinálhatom. Enélkül elveszne a lényeg.”

Vagy bezárom az ajtót, vagy tolom erőből

MOME-s mestere, Néma Júlia volt, aki gyakorlatilag megteremtette a gasztrokerámia-bizniszt Magyarországon. Tünde és néhány kollégája volt csak az úttörők között, a keramikusság az elmúlt öt évben vált igazán népszerűvé. De megélni belőle tudást, tapasztalatot és egyensúlytartást is igényel.

„Minőségi módon kell jelen lenni a közösségi médiában, nem túllihegve, jó ritmusban. Közben rengeteg kompromisszumot kell kötni. Hátradőlni sosem lehet. Jönnek a megemelkedett adóterhek, az energiaválság, a lakossági helyett az ipari áram. Vagy bezárom az ajtót, vagy tolom erőből.”

Tünde részletezi is: azóta, hogy katásból átalányadózó lett, az adóterhek a háromszorosára, a villanyszámlája legalább a duplájára nőtt. Havi 350 ezer az induló költség és akkor még be sem vizezte a kezét, nem vett alapanyagot. Utóbbi ára évente 10-15 százalékot emelkedik. 

Az NKA és az MMA ösztöndíjasaként már most készül arra, mi lesz, ha minőségi kerámiákkal lesz tele a hazai gasztroszcéna minden helye és elfogynak a megrendelések. Egy, a jelenlegi munkákkal párhuzamosan futó kollekción és webshopon dolgozik, amivel az egész világ felé nyithat. A tervek szerint őszre vagy a karácsonyi időszakra állna össze a márkamegújító projekt.

Hamarosan a doktoriját is befejezi a MOME-n, hogy „ha már öreg leszek és fáj a derekam, tanítsam a fiatalokat”.

Azért már most is tanít, minden évben van egy-egy kurzusa. Piacra lépő tanítványaira nem konkurenciaként tekint, inkább olyanokra, akikkel a jövőben izgalmas kollaborációkra számíthat. Tünde analóg eszközökkel, a két kezével dolgozik, az új generáció pedig behozza a 3D-s tervezés és az AI eszközeit is. „Az én tapasztalatom és az ő lelkesedésük összerakva jó dolgokat szül.”

Meglepő módon Tünde nem tartja nagyon karakteresnek a tárgyait. „Ez nem az a műfaj. Időnként lehet csinálni egy-egy különleges felületű tányért, amiről csak 1-1 falatkát esznek, de egy étteremben a sűrű használat miatt nem lehet elszállni.”

Azt azért elismeri, ünnepi hangulatúnak szánja a keze közül kikerülő termékek, mégis gyakran kerülnek mindennapi használatba. Nemrég Barabási Albert-László budapesti otthonába tervezett étkészletet, amiről azt a visszajelzést kapta: minél többször használják, mert ünneppé teszi a hétköznapokat is.

„Az, hogy eljöhetek ide a műhelyembe és azt csinálom, amit szeretek, az maga a szabadság.” Fotó: Sebestyén László

Ki tudok égni

Olcsó poén, hogy nemcsak az edényei, időnként Tünde is kiég. Pedig állítja, így van. Talán szerencse, de amikor nagyjából kétévente szorongatni kezdi, mindig jön egy meghívás, egy izgalmas projekt, tanulási lehetőség. Tavaly például egy hónapot töltött Finnországban Suku Park dél-koreai kortárs keramikusművész képzésén, melyre maga a művész hívta meg.

Minden évben legalább egy művészeti projekten dolgozik, amikor nem a funkcionalitás szabályait kell betartani, nem a szélesség, a fenékszög, a súly, a máz a fontos. Mutatja a műhely polcain sorakozó, letisztult vonalakkal körülhatárolt, többféle nézetben forgatható szobrokat.

„Intuitív módon lekerített konstrukciók, teljesen szabadon, kötöttségek nélkül határolják a teret” – magyarázza a kőedény és papíragyag kombinációjából, kézzel készített kerámia szobrokat. Több kiállításon is bemutatta őket például a milánói Design Héten, a 360 Design Budapesten vagy a Fugában.

A vállalkozást a funkcionális tárgyak tartják életben, őt pedig a képzőművészeti projektek. Tünde társaságában jó lenni, mert személyisége részévé vált ez az egyensúly, amit a munkájában is kialakított.

„Eléggé zárkózott vagyok, egy idő után telítődöm az emberekkel. Az, hogy eljöhetek ide a műhelyembe és azt csinálom, amit szeretek, az maga a szabadság.”

The post A sufniból a Michelin-csillagos éttermekig. Ma már mindenki Ruzicskában akar tálalni appeared first on Forbes.hu.