:

„Generációk nőttek fel úgy, hogy mindig megmondták nekik a tutit, és emiatt azt hiszik, egyféle tuti van” – Kepes András-interjú

„Generációk nőttek fel úgy, hogy mindig megmondták nekik a tutit, és emiatt azt hiszik, egyféle tuti van” – Kepes András-interjú

„A világ ma arról szól, hogy mindenki azzal szeret beszélgetni, aki úgy gondolkodik, mint ő, és azokat a sajtótermékeket olvassa, amelyek megerősítik őt a téveszméiben” – mondja Kepes András. Már televíziós munkáiban is jelen volt az a gondolat, hogy mindent több oldalról érdemes megközelíteni, és ma sem lett szemellenzős. Két macska voltam című legújabb regényében is a kételyek, a kritikus gondolkodás szükségességéről ír. Mert szerinte kerülni kell, akiben csak egy macska van.

G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről
– meg bármiről, ami kultúra.

Forbes.hu: Most, hogy pár hónap alatt már több tízezren elolvasták a Két macska voltam című regényedet, mit látsz, milyen műfajú könyvnek tartják az olvasók?
Kepes András: Vannak olvasók, akik műfajok szerint válogatnak maguknak olvasnivalót, romantikus vagy kalandregényt, fantasyt, krimit, akcióthrillert, családregényt, tudományos-fantasztikus könyvet keresnek. Ezért aztán a kiadók és a terjesztők igyekeznek ilyen fogódzókat találni számukra. De nem lehet minden művet beleerőszakolni műfajokba. A Két macska sem műfaji regény, noha van benne család, traumatikus apa-fiú viszony, szerelem, humor, személyiségfejlődés, sőt egy krimi szál is. De nem az a lényeg. Úgy érzem, egyszerűen csak rólunk szól.

Ezelőtti regényed, az Istenek és emberek a jelenben játszódik, most mégis visszamentél a rendszerváltás idejére. Miért?

Sőt, a Kádár-korszakba is. Az foglalkoztatott, hogy a tekintélyelvűség, a viselkedési normák hogyan nyúlnak át változó politikai rendszereken, például mitől vált egyre elfogadottabbá az ügyeskedés, az „oldjuk meg okosba”, hol vannak a mai korrupció gyökerei, mi a lelki háttere. A gyökerek persze évszázadokra nyúlnak vissza, de nekem csak a Kádár-kor kezdetétől vannak személyes élményeim.

A rendszerváltás után azt reméltük, hogy ez a szemlélet majd lassanként eltűnik, ehelyett hatalomra került és rendszerszintűvé vált. 

Önéletrajzi ihletést nem vélek a könyvben felfedezni.

Szerencsére sem a rossz apa-fiú-viszony, sem az a megalázottság, ami a regényben egyszer csak elégtételt keres magának, nem volt jellemző az én családomra. De amikor az ember szépirodalmat ír, átereszti a lelkén, belebújik a karakterei bőrébe, mint a színészek. És több olyan esettel találkoztam, amikor az apa az eredeti szándéka szerint kimenekítette a családját a diktatórikus társadalomból, majd egy magasabb rendű erkölcsre hivatkozva kiépítette a saját családi önkényuralmát.

A háttérben többnyire gyerekkori traumák állnak, de érdekes módon a hasonló traumákra eltérő reakciók is lehetségesek. A gyerekkori megaláztatásra például lehet válasz a megalkuvás és az öngyűlölet, de lehet az önigazolás és a bizonyítási kényszer, mások eltiprása is. A regényemben mindkettőre van példa.

A Karinthytól kölcsönvett könyvcím arra utal, hogy a regényben rendőrként magát üldözi a főhős. Vajon mindenkiben megvan a két macska?

A „kétmacskaság” számomra a kételyek, vagyis a kritikus gondolkodás szükségességét szimbolizálja. Akiben csak egy macska van, aki azt állítja, hogy tudja az egyedüli igazságot, azt kerülni kell. Egyébként a gondolat, hogy mindent több oldalról érdemes megközelíteni, már televíziós munkáimban, például a Desszertben, a Világfaluban és a többi regényemben is jelen volt.

A Desszertben három különböző gondolkodású emberrel beszélgettetek. Mit gondolsz, a mai közhangulatban még le tudnál ültetni nagyon különböző világnézetű embereket egymással békésen beszélgetni?

Bizonyára léteznek intelligens, nyitott emberek ma is. Én sem lettem szemellenzős. De a világ ma arról szól, hogy mindenki azzal szeret beszélgetni, aki úgy gondolkodik, mint ő, és azokat a sajtótermékeket olvassa, amelyek megerősítik őt a téveszméiben.

A vitaműsorokban pedig még egyszer sem láttam, hogy valaki felkiáltott volna: „igaza van, tévedtem”, mert elismerte, hogy meggyőzték a vitapartnere érvei.

Ezek valójában nem viták, a vitának az ókori görögök óta megvannak a szabályai. Ezek párhuzamos monológok. Sokféle hírforrást olvasok, nézek és hallgatok, a szélsőségeseket kivéve kormánypártit és kormánytól függetlent egyaránt, de egy idő után elég unalmasak, mert mindenki tudja, hogy milyen hírre melyik hogyan fog reagálni.

A diákjaimnak az egyetemen időnként feladatként adom, hogy egy azonos este mindenki más hírcsatornát nézzen, aztán összerakjuk, mi történhetett valójában. Ezek a fiatalok alig néznek híreket, ha néznek, ők is csak a buborékjukban élnek, mint a többség. Nem árt, ha látják, hogy vannak más nézőpontok is.

Kepes András: „Sokféle hírforrást olvasok, nézek és hallgatok, a szélsőségeseket kivéve kormánypártit és kormánytól függetlent egyaránt, de egy idő után elég unalmasak, mert mindenki tudja, hogy milyen hírre melyik hogyan fog reagálni.” Fotó: Sebestyén László

A közösségi médiában zajló fröcsögést hogy viseled?

Gyakran előfordul, hogy amikor felteszek valamit a hivatalos honlapomra, szélsőséges reakciók is érkeznek. Tanulságos, hogy gyakran egy szimpla mondat hányféle értelmezést nyerhet. Íróként különösen elgondolkodtató, hogy az ember azt képzeli, világosan fejezi ki magát, aztán szembesül az eredménnyel. Az eltérő értelmezés teljesen normális, ahogy az is, hogy a kommentelők néha vitába szállnak egymással. Az indulatos és egymást sértegető megszólalásokat viszont nehezen viselem.

Mit gondolsz, mindez szándékos, vagy szimpla szövegértési probléma?

Úgy hiszem, kultúra kérdése. Generációk nőttek fel úgy, hogy mindig megmondták nekik a tutit, és emiatt azt hiszik, egyféle tuti van. És ha nem azt a tutit hallják, amit ők annak hisznek, akkor azt gondolják, hülyének nézik őket, és megsértődnek. Mint a gyerekek.

A tekintélyelvű társadalmak gyermekként kezelik a polgárokat, ők pedig ennek megfelelően viselkednek. 

Pedig a felnőtt ember autonóm. Ahogy József Attila mondja: „Ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.”

Ha ilyet látsz, ideges leszel? Egyszer egy interjúban azt mesélted, hogy vezetésnél régen nagyon fel tudtad húzni magad, ha valaki agresszív volt.

Nekem is vannak indulataim, de próbálom kezelni. Ennél többet nem tehet az ember. Akiben semmiféle indulat nincs, abból hiányzik egy alkatrész, abban alighanem nincsenek érzelmek és érzékenység. Nem az a kérdés, hogy az emberben gerjednek-e indulatok, hanem hogy mit kezd velük.

A jó élet G. Tóth Ilda 18 perc olvasás
Mácsai Pál: Mintha a tüdőszanatóriumban kötelező lenne láncdohányozni | Interjú
Interjú G. Tóth Ilda 14 perc olvasás
Ha nem a járadékvadász pozíció a cél, akkor a politikai szerep nem ördögtől való egy családi cégnél – Iglódi Csaba kalandregényt írt a Dreherekről
A jó élet G. Tóth Ilda 12 perc olvasás
Nem kerülgethetem állandóan, ami itt és most történik – Reisz Gábor-interjú

Világítok a sötétben

Mostanában az írók is egyre-másra podcastot gyártanak, téged nem vonz ez?

Lehúztam harmincöt évet a rádiózásban és a televíziózásban, nem akarok már kamerát és mikrofont látni, ha nem muszáj. Ráadásul megszoktam a szakszerűséget, márpedig egy profi podcasthoz komoly stáb, stúdió és felszerelés kell, nem úgy megy, hogy beülök otthon a klotyóba és locsogok a mobilomba. Engem most egyébként is az írás érdekel.

Viszont rengeteg könyvbemutatót tartasz. A személyes találkozást jobban élvezed?

A televízióban, még ha annak a szemébe nézhettem is, akivel beszélgettem, mégiscsak egy lyukon keresztül tartottam a kapcsolatot a nézőkkel. Az előadásokon szemben ül velem sok száz ember, látom a szemeket, érzékelem a reakciókat, és a kisugárzott érzelmektől annyira feltöltődöm, hogy utána állítólag világítok a sötétben.

A példányszámok általában titkosak, de azért nagyjából tudod, hányan olvasnak Kepes-könyveket? Azt szokták mondani, hogy a szépirodalomban két-háromezer példány már jónak számít.

Azok a könyvek, amelyek hónapokon át a sikerlisták élén állnak, néhány év alatt ennek a példányszámnak az ötvenszeresét is elérhetik.  Én se panaszkodhatok, az októberi megjelenése óta a Két macska is folyamatosan ott van a toplisták dobogós helyén, és a korábbi könyveimet is hasonlóan szerették az olvasók. De nem lenne ízléses számokkal dobálózni, mert a siker szerencsétől, ismertségtől, reklámtól, marketingtől, sok minden egyébtől is függ, és igazságtalan lenne sok nagyszerű íróval szemben, akik ugyan megérdemelnék, de nem érnek el megközelítőleg sem hasonló példányszámot.

A magas példányszám ugyanis nem jelent feltétlenül magas minőséget. Igaz, az ellenkezőjét sem jelenti, ahogy némelyek sugallani próbálják. Attól, hogy valami népszerű, még nyugodtan lehet magas színvonalú, csak mifelénk a siker hagyományosan gyanús. A kultúrák többségében ez másként van. Például Latin-Amerikában – ahol a kamaszkoromat töltöttem, és ami nekem az irodalomban is fontos tájékozódási pont – a jó író népszerű.

Annyira megbecsülték őket, hogy volt olyan latin-amerikai ország, ahol a költők ingyen utazhattak a villamoson.

A kiadók Észak-Amerikában és Nyugat-Európában is megbecsülik azokat a szerzőket, akiknek nemcsak a mondatai pallérozottak, hanem akiket a széles közönség is kedvel. Mert a művészet, akarjuk vagy sem, áru is. Igaz, nálunk a szocializmus idején az állami dotáció miatt nem alakult ki ez a gyakorlat, ma pedig ugyancsak a politikai megfontolású anyagi támogatások, illetve a mindig létező érdekösszefonódások torzítják az értékrendet és a piaci viszonyokat a filmgyártás, a színház, a képzőművészeti és a könyvkiadás területén egyaránt.    

Hadd lássam egyszer egyben a múltamat

Többszörös jubileumot ültél idén, hogyan ünnepeltetek?

Egybeesett a 75. születésnapom, a szakmám 50. évfordulója, ráadásul a kiadóm úgy gondolta, hogy a mostani regény fontos mérföldkő az életművemben, ezért nagyon megünnepeltek. A feleségemtől öt évvel ezelőtt, a 70. születésnapomra azt kértem, hadd lássam egyszer egyben a teljes családomat, a múltamat. Ott ültek az asztalnál a gyerekeim, unokáim, jelenlegi és előző feleségeim, a nővérem, hozzátartozóikkal együtt. Nagyon jólesett, de akkor megbeszéltem a családommal, hogy az volt az első és utolsó ilyen alkalom. Már nem szeretem magam ünnepeltetni, nagy kisfiú vagyok, megelégszem azzal, ha örülnek annak, amit csinálok.

A gyerekeid közül van, aki a nyomdokaidba lép?

Majdnem mindegyikük játszott filmben, Hanna unokám gyerekszínészként színházban is fellépett, szépen énekel, táncol, szerintem az ő sorsa alighanem összekapcsolódik majd a színpaddal. A többiek is kipróbálták a filmezést, jópofának tartották, de úgy döntöttek, inkább valami mással foglalkoznak. Kata lányom régebben rajongott a színházért, aztán végül szociálpszichológiát és kulturális pszichológiát tanult Londonban, Lujzi szintén pszichológiát tanul Amszterdamban.

Lehet, hogy ezekhez az érdeklődési körökhöz kicsit én is hozzájárultam, nem tudom. Rozi sikeres közgazdász, Bostonban élnek ugyancsak sikeres francia-amerikai férjével, Juli Alexander-technikát tanít főként zenészeknek, Bori vizuális tanár. Lukács még általánosba jár. Nem beszéltem le őket soha semmiről, mindig azt szerettem volna, hogy döntsenek maguk. Persze, ha kérdésük volt, szívesen elmondtam a véleményemet.

Amikor Bori lányod a vallás felé fordult, azt is igazi liberális szülőként kezelted.

Amikor Bori krisnás lett, tudtam, hogy ez alighanem kamaszos lázadás, de úgy gondoltam, valamiért biztosan éppen erre volt szüksége, és nem akartam elveszíteni a lányomat. Úgy véltem, attól is gazdagodhat, ha megismer más hitvilágokat, más kultúrákat. Csak azt kértem, ne ragadjon meg a felszínen, a külsőségeknél, hogy megbámulják a száriban, inkább tanulmányozzuk együtt a hinduizmust.

Mindketten sokat tanultunk ebből a gyönyörű, bölcs ősi vallásból, némiképp beépült az életünkbe. Borinak persze hosszabban és mélyebben, nekem inkább érdeklődés szintjén. Az a nagy fakerék például itt a dolgozószobám falán egy Indiából származó valódi kocsikerék, ami a hinduizmusban az örök körforgás szimbóluma.

Amikor a feleségem látta, hogy az egyik boltban szabályosan beleszerettem, gyorsan megvette nekem. Olyan, mint egy modern művészeti alkotás, és amikor ezt a házat építettük, a kandalló feletti keretet már eleve úgy alakítottuk ki, hogy a kerék pont odaférjen. 

A gyerekeim is sokat utaznak, nyitottak mindenféle kultúrára. Nálunk ez családi hagyomány, szüleink is sokáig éltek több földrészen, dédapánk testvére, Kepes Gyula híres utazó, a Ferenc József-földet felfedező expedíció orvosa és egyetlen magyar tagja volt. Tucatnyi országban élnek gyerekeim, testvéreim unokatestvéreim, unokahúgaim. Az év végén, ilyenkor karácsonyra, szilveszterre aztán sokan hazajönnek, de már annyian vagyunk, hogy a Szent István parkban tartjuk a családi dzsemborit, mert egyik lakásban sem férünk el.

Az egyedüli morálisan elfogadható választás

A fiatalok is olvassák a könyveidet, vagy inkább azok, akik a tévéből emlékeznek rád?

Sokkal több fiatal olvas, mint számítottam rá. Amikor másfél évtizede végleg abbahagytam a televíziózást és szépirodalmat kezdtem írni, sokan mondták: no, majd jönnek a nagymamák, akik még látták Lenint. Valójában azóta egyre szélesedik az a generáció, amelyik csak a könyveimből ismer, mert nem látott képernyőn, mert még kicsi volt. A felmérések szerint az olvasótáborom zöme 35–55 év közötti, hetven százalék nő, harminc férfi. Úgy tudom, a hazai könyvolvasók között is hasonló az arány.

A dedikálásokra gyakran jönnek komplett családok. Egyik alkalommal megkérdeztem a szülőket, hogy vajon a mellettük álló húszéves lányuk is olvasta-e a könyvemet, mire a szülők azt felelték: de hiszen ő ajánlotta nekik is. Legutóbb éppen a Forbes hívott egy könyvbemutató beszélgetésre, a dedikálásnál ott állt egy kedves család, két okos kislánnyal, és a tizenhárom éves közölte: neki annyira felkeltette az érdeklődését ahogy a Két macskáról beszéltem, hogy szeretné elolvasni. Alig tudtam rábeszélni, hogy azért várjon még vele öt évet.

A tizennyolc éves lányom gimis osztálytársai is a „rajongótáboromhoz” tartoztak, ami nemcsak a hiúságomat legyezgette, hanem megnyugtatott, hogy a gyerekeimnek talán nem kell szégyenkezniük ősz, öreg édesapjuk miatt.

Fotó: Sebestyén László

Szoktad a gyerekeiden mint másik korosztályon tesztelni az újabb könyvötleteidet?

Nekem a feleségem, a kiadóm és a kiadói szerkesztőm is valamennyien a gyerekeim generációja, de a lányaimmal is megvitatom a történeteket, kikérem a tanácsukat. Egész türelmesek velem.

Amikor Halmos Ádámmal, aki akkor még a Libri kiadóvezetője volt, megegyeztetek, hogy írsz egy ötkönyves sorozatot, a feleséged volt az, aki józanságra térített, hogy talán öt mégis sok lesz. Aztán azóta jóval többet írtál.

Ádám közel húsz éve, a tizenkét részes Világfalu című televíziós műsorom után ajánlotta fel, hogy írjam meg könyvformában is a sorozatot. Neki akkor még csak egy kis kiadója volt, nem voltak adottak a körülmények a közös munkához. Aztán eltelt tíz év, már túl voltam a Matt a férfiaknak és a Tövispuszta első kiadásán, amikor Ádám, már a Libri Kiadó igazgatójaként, ismét megkeresett és megismételte az ajánlatot. Valóban több kötetről volt szó eredetileg ugyanabban a témakörben, de nem is volt szükség arra, hogy a feleségem „józanságra térítsen”, mert én már a feladattól kijózanodtam.

Egy dokumentumregény és egy regény után rég nem érdekelt, hogy egy tévésorozatomat írjam át könyvre. Tudtam, hogy már a második kötetet is halálra unnám.

Viszont, minthogy az életemet több kultúrában éltem, rádiós, tévés riportutakon sok tucatnyi országban jártam, régóta óta foglalkoztatott, hogy vajon ezek a nagyon eltérő kultúrák és hitvilágok képesek-e együttműködni egymással. Sok idevágó kutatást is olvastam, így született végül egyetlen kötetben a Világkép című irodalmi esszém. 2016-ot írtunk. Akkor robbant be a migrációs válság, így ami addig az én személyes érdeklődésem volt csupán, hirtelen mindenkit foglalkoztató aktuális közügy lett, a könyv pedig díjazott bombasiker. 

Amikor bő két éve, a Matthias Corvinus Collegium tulajdonszerzése után Ádám kilépett Libritől, és megalapította a független Open Books kiadót, akkor neked egyértelmű volt, hogy követed?

Én annak idején nem a Libri, hanem Halmos Ádám hívására kerültem a kiadóhoz. Nagyon jól dolgoztunk együtt, úgy éreztem, ennél jobb dolog nem történhet egy szerzővel, mint hogy jó kiadója és szerkesztője van, ráadásul a háttérben ott áll egy üzletileg erős kiadói csoport és a legnagyobb terjesztői hálózat. Amikor a konfliktusok elkezdődtek, kiderült, hogy választanom kell, a Libri csoportnál maradok, vagy Ádámot követem. És akkor úgy döntöttem: Ádámmal tartok.

Néha muszáj olyan döntéseket hozni, ami a személyes és anyagi érdekeinkkel ellentétes. Ez ilyen volt. De úgy éreztem, ez az egyedüli morálisan elfogadható választás számomra. És utólag is úgy gondolom, jól döntöttem.

Nemcsak a tiszta lelkiismeretem miatt, hanem nemzetközileg is ismert, rangos szerző kollégákkal vagyok egy kiadóban, baráti, jó csapattal dolgozom együtt, akik bíznak bennem, és akikben én is megbízok. És ez mindennél többet ér.

Mi a véleményed arról, hogy sok szerző, akik a Librinél vannak, a szerkesztőjükre hivatkozva maradnak? Tolerálható lesz a rendszer?

Hogy mi az új tulajdonos hosszú távú szándéka, nem tudom. De az biztos: egy kiadói csoportnak üzleti és presztízs szempontból is az az érdeke, hogy rangos szerzőket mutathasson fel. Márpedig a Librinél olyan általam is nagyra becsült kiváló nevek maradtak, hogy az új tulajdonosok és a vezetés részéről hatalmas baklövés lenne, ha nem dédelgetnék őket.

Én is kaptam ajánlatokat annak idején, engem is dédelgettek volna, de ha abban a konfliktusban én a Librit választom, azzal a barátomat árultam volna el. 

Miben segít egy kiadóvezető vagy szerkesztő egy írónak?

A könyveim jó fél tucat kiadónál, tucatnyi szerkesztővel, illetve kiadó igazgatóval együttműködve jelentek meg eddig itthon és külföldön. Ezekkel összehasonlítva bátran állíthatom, hogy speciális a szakmai kapcsolat, ami Ádámhoz fűz. Azon túl, hogy klasszikus értelemben vett vezető, a konkrét művekhez is mindig rengeteg ötlete volt. Amikor például a Világképet írtam, könyveket adott, hogy „ezt olvasd el hozzá”, bíztatott, lelkesített, ha azt látta, hogy kezdem elveszíteni a kedvem.

Ádám mindig önként felajánl egy komoly előleget, amikor szóba kerül az új könyv, de én csak akkor kötök szerződést és veszek fel előleget, amikor már megírtam legalább ötven-hatvan oldalt, és látom a végét.

Holott ma már biankóra aláírnának velem szerződést a legtöbb kiadónál abból kiindulva, hogy ha tucatnyi könyvem siker volt, nyilván a következő is az lesz. A baj az, hogy én nem vagyok magamban olyan biztos, mint ők bennem.

Mert én nem rutinból írok, minden könyvem más, mindegyikért külön meg kell küzdenem, és mint tudjuk, a küzdelmek kétesélyesek. Azért írok mert számomra fontos az, amiről éppen írok, és csak arról írok, ami fontos számomra.

Azért se kötök szerződést, amíg nem olvastak belőle, mert a lelkemnek szüksége van arra, hogy lássam: ez a mű kell a kiadónak. Nemcsak egy újabb könyv, ami biztos siker lesz, és ők is jól járnak vele – hanem azt szeretném, hogy kifejezetten ezt a könyvet akarják. És hogy nagyon akarják! Mert csak így lesz kedvem megírni.

Dolgozom, de zavarhatsz

Mennyire vonulsz el a családodtól, amikor írsz? Látom, itt a dolgozódban van egy kis ablak a kandallónál, ahol benézhetnek.

Sajnos nem vagyok rendszeres író, mint az igazik. Mindig elhatározom, hogy mindennap megírom a napi penzumot, aztán mindig közbejön valami, utána meg bosszankodom. Viszont ha nagyon benne vagyok egy munkában, akkor meg elviselhetetlen leszek, mert nem lehet hozzám szólni. A feleségem ilyenkor rábeszél, hogy vonuljak el vidékre, mert ott két nap alatt többet haladok, mint itthoni kétheti szenvedéssel. Így valamennyien jól járunk.

A tévé sem volt családbarát műfaj. A családom akkoriban azon tréfálkozott, hogy ha látni akarják a papát, be kell kapcsolni a tévét. Az írás se az. Kata lányomtól egyszer kaptam ajándékba egy ajtóra akasztható táblát. Viccesnek szánta, de elég elgondolkodtató volt. Az egyik oldalán az állt: „Ne zavarj, dolgozom!” Ha megfordítottam, akkor meg az, hogy „Dolgozom, de zavarhatsz!” A papa két halmazállapota. (Nevet.)

Ezt a regényt mennyi ideig írtad?

Mindennel együtt három évig, de ebben benne volt az is, hogy fejben dolgoztam a témán. A főszereplőt inspiráló egyik karakterrel harminc éve találkoztam, a másikat gyerekkorom óta ismerem. Nem így néznek ki, nem így hívják őket, nem ilyen volt a családjuk és az életük, nem ott éltek, mint ahogy a regényben írom. Ezek csak inspirációk, az alapötletet adták, hogy megírjam a történetet a lenézettségről és következményeiről, a vérségi kapcsolatok mítoszáról vallott kételyeimről, a bűnről és a bűnhődésről.

Azt mondják, kétféle író van: az egyik hónapokig karakter- és cselekményvázlatokat ír először, a másik leül, és elkezdi írni a regényt úgy, hogy még maga sem tudja a végét. Te melyik vagy?

Úgy is szokták emlegetni, hogy van a kotlós és az elevenszülő típus. Utóbbi sokáig magában hordozza, aztán hirtelen készen kitolja a művét, a kotlós meg előbb kitolja, aztán hosszan kotlik rajta. Én a kettő elegye vagyok. Sokáig hordozom magamban az ötletet, de igazán akkor tudok dolgozni rajta, amikor végre elkezdem írni, mert akkor a karakterek súgnak. Ha jó a történet és hitelesek a karakterek, akkor megírják maguknak a regényt. Csak az a baj, hogy többnyire olyan magasra állítom magamnak a mércét, hogy aztán nem tudom átugrani. (Nevet.)

Gárdos Péter öt év után újraírta a Hét mocskos napot, annyira nem volt elégedett vele, még a címe is más lett az új kiadásnak. Csináltál már ilyet?

A Tövispusztát három különböző kiadónál négyszer írtam át. Minden újabb kiadásnál. És akkor még nem említettem az angol kiadást. A legutóbbi, tízéves jubileumi változata az Open Booksnál már egészen más, mint az eredeti regény volt. Most érzem úgy, hogy rendben van. Pedig az első kiadás is nagy siker volt, hatalmas példányszámban fogyott el. Semmi nem indokolta az átírást. Nekem volt rá szükségem.

A Két macskát is újraírod?

Egyelőre nem tervezem. Örülök, hogy befejeztem, hogy siker, szeretik az olvasók. Inkább egy új regény tervét forgatom a fejemben. Az izgat.  

The post „Generációk nőttek fel úgy, hogy mindig megmondták nekik a tutit, és emiatt azt hiszik, egyféle tuti van” – Kepes András-interjú appeared first on Forbes.hu.