Sosem törtek világhírre, és meg sem gazdagodtak a Quimbyből, pedig egyedi, sokszínű zenéjükkel és a villámgyorsan megszerzett színpadi profizmusukkal akár már a 90-es években megtehették volna. Vidéki gimis zenekarnak indultak, aztán hamar pesti underground banda lett a vagány alkotói közösségből, és a frontember, Kiss Tibi két hosszabb kicsekkolása után a mainstreambe is berobbantak. Közben megmaradtak nagyon normális embereknek, akik akár fizikai munkára is átnyergelnek, ha éppen az kell a túléléshez, máskor meg sokezres arénában zenélnek szimfonikusokkal. A teljes sztori a januári Forbesban.

„Lementem a Tilos az Á-ba egy Quimby-koncertre, és esküszöm, egyetlen hangra sem emlékszem, de Tibi mályvaszínű, selyemszerű anyagból készült inge beleégett a retinámba” – idézi fel az első quimbys élményét Balanyi Szilárd, a zenekar billentyűse. Aztán a tagok egymás szavába vágva mesélik, hogy Kiss Tibinek akkoriban híresen négy öltözéke volt – ez a bizonyos lila ing is a turkálók egyik gyöngyszeme lehetett. Sokszor a barátai könyörögtek, hogy szabaduljon már meg egy-egy darabtól. 

„Volt, hogy lefoszlott róla a pulóver, emlékeztek? Kilógott a könyöke a lyukon, mégis évekig hordta azzal a hawaii csíkos zakójával” – száll be a cukkolásba Varga Livius (ütőhangszerek). Majd sajátos bölcsességgel hozzáteszi: „Ahogy Márai mondta, öltözködni úgy kell, hogy ne fázz!” Tibi meg a maga fegyelmezett módján, komolyan elgondolkodva bevallja, hogy a máig oda kell figyelnie, mert ha valamilyen ruhadarabot nagyon szeret, képes unásig hordani. „Egyszer vettem például egy világháborús pilótadzsekit, már akkor elég avittos volt, de gyönyörű, aztán évek múltán is darabokban lógott rajtam.”

A jó élet Somogyi Szonja 16 perc olvasás

Ha nincs semmid, az kiváltság – Benjamin Clementine nem akar örökké a hajléktalanból lett sztár lenni

A jó élet G. Tóth Ilda 7 perc olvasás

Presser és Dusán újra együtt: sztárparádéval jön a Pinokkió

Nevetgélnek, békésen elviccelődnek, tisztelettudóan hallgatják egymást, teáznak, és megkóstolják Fefe (Mikuli Ferenc, a basszusgitáros) otthonról hozott gombás rántottás szendvicsét. Ő most is Dunaújvárosban él, ahol a zenekar gyökeredzik, és a covid alatt rászokott a gombászásra. „Az erdőben nem találkozott senkivel, legfeljebb vaddisznóval, és csak ő tudja megtalálni a legjobb gombákat” – mondja Faszi (Gerdesits Feri, a dobos), aztán el is pusztít egy szendvicset.

Zenei stílusuk is olyan sokszínű, mint talán egyetlen másik magyar zenekarnak sem. Most éppen szimfonikus koncertre készülnek, a Danubia Zenekarral lépnek fel márciusban a húszezer férőhelyes MVM Dome-ban, a múlt héten végig próbáltak. 

„Megszültük a műsortervet, és az Ott Rezső által hangszerelt dalainkat most összecsiszoljuk a szimfonikus zenészek játékával. Mert van, amit már egészen másképp játszunk, mint azon a stúdiófelvételen, amiből Rezső kiindult. Még finomhangolunk” – mondja Tibi. „Valahol az ébredés után, a második kávé előtt tartunk a próbákkal” – teszi hozzá Szilárd. 

Mindig metamorfózisban voltunk

A Quimby egyik fő vonzereje mindig az volt, hogy rendkívül változatosan ugrált a rock’n’rollon belül. Nagyon különböző zenékből merítettek inspirációt, Kurt Weill operáiból, Leonard Cohen és Tom Waits dalaiból, sőt a harmincas évek magyar sanzonjaiból is.

„Ezen a viszonylag zárt, szűk, nem annyira gazdag piacon megpróbáltuk magunkat is inspirálni különféle koncepciókkal” – mondja Tibi. 

„Mindig metamorfózisban voltunk” – mondják. És közben akadt néhány rövidebb-hosszabb időszak is, amikor lényegében meg tudtak élni a Quimbyből. Vízválasztó volt, amikor a tagok közül az utolsó is otthagyta hagyományos munkahelyét a zenélésért, mert annyi fellépésük volt, hogy azt már nem lehetett összeegyeztetni a munkával. „Úgy tíz éve lehetett, hogy már laposkúszásban közlekedtem a tanári kollektíva előtt, mert annyira nem tudtam részt venni az értekezleteken” – mondja a zenélés mellett sokáig képzőművészetet tanító Dódi (Kárpáti József, a trombitás). 

Az első koncertjüket a gimnáziumi szalagavatón tartották, Október néven (a Nagy Október, amit eredetileg szerettek volna, nem ment át a tanári karon).

Padokból tákoltak színpadot, arra tették fel a pianínót, Fefe a basszusgitárjával már csak egy szekrény tetején fért el.

Eleinte bluesos feldolgozásokat játszottak, de nagyon hamar saját dalaik is születtek, először angolul. „Igazi karcos, nyers alter zenekar volt, őszintén bekiabálta Tibi a megafonba, amit gondolt, és ettől volt hiteles – mondja Kollár-Klemencz László, aki akkoriban a Boann, majd az Andersen tagja volt (itt zenélt korábban Dódi is), aztán a Kistehéné, és ebbe a félig-meddig baráti társaságba tartozott. – Tibi ösztönös művész, a képzőművészet és a zene ötvözését mindig fontosnak tartotta, és egy másik országban világsztár lehetett volna.”

Quimby-sztori, Varga Zoltán és milliárdoslista a januári Forbes magazinban

Arról, hogy milyen volt a 90-es évek budapesti underground zenei színtere, hogyan kerültek a Polygram kiadóhoz, és miként élték meg a kétszeri szünetet, a januári Forbesban olvashatsz. Lapozz bele a magazinba!

The post Padokból tákoltunk színpadot, arra tettük fel a pianínót – a Quimby 30 éves sztorija appeared first on Forbes.hu.