A világ és Magyarország is számos kihívással küzd. Hol éppen társadalmi folyamatok vagy a klíma, hol maga a hatalom, de mindig termelődnek ügyek. És eddig mindig voltak, akik ezeket az ügyeket felkarolták. Nehezebb helyzetben vannak, mint korábban bármikor – és talán kevesebb is jut rájuk, mint korábban. Hogyan adjunk? Pistyur Veronika szándékoltan gondolkozás-ébresztőnek szánt kisesszéje.  

Hogy néz ki a civil matek? 

Egy civil szervezet büdzséje pont úgy áll össze, mint bármilyen vállalkozásé, leginkább mint egy kisvállalkozásé. Ugyanúgy fizetnie kell bérköltségeket és infrastrukturális kiadásai is vannak. Egy átlagos, 6–10 főt foglalkoztató szervezet éves költségvetése minimum 100-120 millió forint. A szervezetek bevételei ugyanúgy többfélék, mint az üzleti világban. Akad benne mikroadomány, vállalati támogatás, ahogy termék- és szolgáltatásfejlesztésből is keletkezhetnek bevételek, (adományboltok, tréningek, tudásanyagok értékesítése, stb.); valamint pályázatokból és nagy magánadományozóktól is. 

Nyilván nem tud mindenki minden lehetőséggel számolni, mindenre kapacitást fejleszteni, de a többség, bármennyire kis szervezet is, mindezzel egyszerre próbálkozik. Gondoljunk bele! Öt-hat bevételi csatorna fenntartása, miközben a szervezet végzi az alaptevékenységét, a szakmai munkáját: kiszolgálja az ügyét és a kedvezményezettjeit, és persze közben folyamatosan fejleszti a szervezetét, a kommunikációját is, hogy a non-profit ne „non-profi érzetet” keltsen. Szervezeti bővülés? Arra mikroadományokból többnyire nehezen futja. 

Egy ilyen felállásban 10 százalék működési költség biztosítása, tehát cirka 10 millió forint támogatás egy nagy adományozótól már kapacitásbővülést jelent, ami óriási lehetőség. 

Ma még csak néhány szerencsés – egyébként nagy magányadományozó kezdeményezésére alapított – szervezet juthat el oda az alapító kapcsolati hálójának köszönhetően (is), hogy valódi fejlesztésekben tudjon gondolkodni. 

Az, hogy a szervezet holnap is itt lesz, van működési biztonság és valamiféle tartalékképzésre is képes, sok társadalmi ügyet vivő szervezet létezési minimuma – kellene, hogy legyen. Egyébként csak amortizálódik, amibe belekezdett, és ami gyakran csak 10–20 éves távon fejt(het)i ki a hatását. 

A mikro-magánadományok – havi 3000–50 000 forint közötti összegek – a társadalmi szervezetek működési biztonságát hívatottak támogatni. Főként. Aki ilyet gyűjt, zömében ebből fizeti a folyó kiadásait. Fejleszteni, hatást növelni a többség egyszerűen nem tud.

Minden évben a nulláig való eljutás,  – érthetőbben: a túlélés – a tét, hogy a vállalt misszió teljesíthető legyen. 

A nagy magánadományok és a nagyobb pályázati források erősíthetnék, hogy a szervezetek kiszámíthatóbb növekedési pályára állhassanak és skálázhassák a hatásukat. A társadalmi szervezetek zöme nem tud hitelből túlélni és fejleszteni sem. 

A nagyobb pályázati források kapcsán fordulhatnak közvetlenül az EU-hoz, de a szervezetek kapacitásdeficitje ritkán teszi lehetővé, hogy sikerrel végigérjenek egy bürokratikus pályázati útvesztőn. 

Itthon a transzparens, nagy adományt biztosító magánalapítványok, sajnos, az egy kézen megszámolható kategóriába tartoznak. Korábban Tudjukki Alapítványa jelentett bizonyos szegmensekben finanszírozási bázist. Tudjuk jól, mit húzott ezért magára jópár szervezet. Olyan családi vagy baráti magánalapítvány, ahova sokan, nagyobb pénzekért fordulhatnak, ma még tulajdonképpen nem létezik itthon. 

Néhány jó példa

Az Alap kezdeményezése üdvözlendő. Már két szervezet kap innen jelentősebb forrást, a honlapjuk szerint az évi közel 30 milliót 50 ember adja össze.

A Bridge Budapesttel évek óta próbálunk bevonni olyan nagy magánadományozókat, akikkel az általunk létrehozott Edisonplatformunkhoz kapcsolódó, 240, gyerekek fejlesztésével foglalkozó társadalmi kezdeményezést tartósan, a költségvetésük legalább egynegyedét biztosítva tudnánk skálázódási lehetőséget biztosítani.

Egyelőre egy vagyonos családnak vagyunk hálásak, hogy elköteleződtek. Rajtunk keresztül következetesen, hosszú távon állnak három ügy mellett is. Portfóliószerűen, nem szétaprózva a csodát érő és valódi változást hozni képes forrásaikat. (Ezúton is köszönjük nekik, kérésükre az anonimitásukat megőrizve.)

Az egyik, közel 10 éves, szakmailag sokszor díjazott szervezet ennek a támogatásnak köszönhetően mert felvenni olyan munkavállalót, aki most a hatásuk skálázódásán tud dolgozni. Eddig bele sem mertek volna ilyenbe fogni. Most 3 évre kapnak nagyobb összeget, a biztonságérzet és a kiszámíthatóság miatt így elindulhatott a projekt, aminek már az első évben komoly eredményei voltak.

A támogatott szervezett büdzséjének 1 százalékát adományozni itthon már jelentős tételnek számít. Egy ilyen adományozó nagy donornak számít, de számos szervezet még ezzel a nagyságrenddel sem találkozik. 

A jelenlegi működési és finanszírozási háttér sok civilt terel abba az irányba, hogy más forrás híján mikroadományozási specialistává váljon: kommunikációs hackekre és bravúrokra élesítse magát, ami szétaprózza az amúgy sem jelentős kapacitásait. Kiégéshez vezet, veszélyezteti a szolgálatot, társadalmi szakadékokat konzervál.

Kétszer ad, aki tudatosan ad

Bár nőtt a társadalmi, kulturális vagy tudományos szervezetek számára jó érzéssel adományozók száma, a „nagy adományozók” listája mintha nem bővülne. Nem mintha lenne nyilvántartásuk. Évről évre ugyanazok a nevek kerülnek elő, amikor felmerül, készüljön végre egy rendes filantróp lista. Vajon miért nem sikerül megtölteni egy magazint, aminek minden oldalán egy-egy tehetős ember – nem üzleti, hanem – társadalmi küldetései sorakoznak. Egy oldal, egy ember és az ügyei. 100 oldalon át, 100 emberrel. Pedig nemzetközi példa van rá. 

Az világos, hogy itthon sokkal kevesebb marad filantróp célokra. Nincsenek igazán nagy, történelmi vagyonokat maguk előtt görgető családok, nincs elegendő tartalék.

Éppen ezért jó lenne átgondolni, hogy az a kevesebb hogyan és mire megy el. Ebben a tudatosságnak kulcsszerepe lenne.

A Forbes pár éve fejezte be a filantróp listája publikálását. (A legvagyonosabb magyarokat és a legnagyobb cégeket kérdezték, önbevallásos alapon válaszoltak, jellemzően ugyanazok és ugyanazt.). Akkor kérdeztem rá, nem segíthetne-e, ha egy civilek által jelölteket állító Filantrópia Díjjal, közös kritériumrendszerrel, évről évre szisztematikusan tennénk azért, hogy annyi név merüljön fel idővel itthon is, hogy megtelhessen egy 100 oldalas magazin. Újabb és újabb történetekkel, hiteles példaképekkel.

Itthon nem ugranak be kapásból olyan jelentős példaképek, akik akár generációk számára meghatározó mértékű és jelentőségű hagyatékot képeznek az üzleti aktivitásukon túl. Értjük a körülmények különbözőségét, és nyilván illúzorikus is korunk Széchenyijeit keresni. De mégis: ha kisebb mértékben is, de kik a mai utódjai? 

Még mindig gyakran vitázunk arról, miért nem elég, ha valaki csak a bizniszére koncentrál. Ma még kevesen értik, hogy a vagyon nem jelenti azt, hogy a társadalom szét- vagy leszakadása nem lesz rájuk hatással. Hogy ezzel nem kell foglalkozniuk. Nem várható el a legtehetősebbektől, hogy minden krízis és rendszerhiba megoldói legyenek.

Nyilvánvaló, hogy a társadalmi kezdeményezések állami feladatokat (is) végeznek. Nem kérdés,  mennyi a kihívás és eleve a teher. Ugyanakkor már az ókori görögök is úgy látták, az emberbarátság a polgári felelősség része. Nem vagylagosan, hanem mellérendelten.

Mi az oka, hogy ez nem magától értetődő itthon? Kulturálisan meghatározott? Szocializációs „hiba”?

Olyan jó lenne ezekről közösen gondolkozni! Párbeszédet folytatni, még ha tudjuk és értjük is, mennyire érzékeny és nehéz a téma. Senki nem szereti, ha azt az érzetet keltik benne, hogy valamiben lépnie kellene, miközen még számára sem érett meg az elhatározás. Lehet, hogy ehhez is még időre lenne szükségünk, ahogy meg- vagy újra kellett tanulnunk oly sok mindent az elmúlt években.

Mindez nem számonkérés, hanem gondolatkísérlet, ami hozzájárulhat a változáshoz.

A különbségtétel fontos. Nem kívánunk senki pénztárcájában turkálni vagy azokat nyomasztani, akik már így is adnak. Minden tiszteletünk és hálánk az övék. Sőt kérjük, továbbra is legyenek hírvivői annak, hogy a társadalmi befektetés – amit ma még gyakran csak adományozásnak hívunk –, micsoda erő és lehetőség a következő generációkért vállalt felelősségünkben. Ez a gyermekeink jövője. 

2021 végén a Forbes Magyarországgal együtt megalapítottuk a Forbes-Bridge Filantróp Díjat, hogy reflektorfénybe állítsunk példaértékű adományozókat. Egyszer csak elkészül az a bizonyos alternatív gazdaglista is, amin a szereplők támogatási tevékenysége is transzparensen látszik. 

Azokon a gyerekeken segítenek, akikről csúnyán elfeledkezett a társadalom – megvan Az Év Filantrópja díj nyertese Miért van szükség nagy adományozókra?

A filantrópia természetesen nem csak nagy magánadomány, mert minden kisebb és egészen kicsi is számít. Mi most az előbbire fókuszálunk, mert úgy tűnik, ezzel rosszabbul állunk. Magánadománynak tekintjük azt a támogatást is, amit valaki a saját tulajdonában lévő cégéből ad a profitja terhére.

Úgy tűnik, a civil szektor nagy adományozók nélkül, belátható időn belüli szinte képtelen lesz a hatékonysága – és így hatása – növelésére. 

A Nonprofit Információs és Oktató Központ (NIOK) 2022-es kutatása azt mutatja, a covid hatására megnövekedett a rendszeres adományozók száma. A megkérdezett adománygyűjtők 34 százaléka észlelte az emberek adományozási hajlandóságának erősödését. Vajon miért? Az adománygyűjtők kommunikációs profizmusa sokat fejlődött az elmúlt években. A hatalom is tett azért, hogy a civil szervezetekre nem várt, extra figyelem irányuljon, miközben a független média és a kulturális szerelők körülményei is egyre romlottak, és egyre több konfliktus övezte az oktatást is.   

Az idei 1 százalékos kampány soha nem látott sikert hozott. Úgy is, hogy a felajánlható összeg közel egyharmadáról továbbra sem rendelkeznek az adófizetők. A javulás azonban látszólagos. Legalábbis árnyalja a képet, a kata megszüntetésével eleve több ember kapott lehetőséget a rendelkezésre, és ezzel egy részük élt is. Azaz:

a kiugró siker nem feltétlenül jelent érdemi előrelépést. 

A hazai adománygyűjtők transzparens elitalakulata, az Adománygyűjtő Szervezetek Önszabályozó Testülete évente monitorozza az Etikus Adománygyűjtő Szervezeteket. Jelenleg összesen 54 ilyen van. Összehasonlításként: a Civil Információs Portál szerint 2023-ban 53 539 regisztrált civil szervezet működik Magyarországon. 

A nagy magánadományozókról nincsenek reprezentatív adataink. Sokat elárul ugyanakkor, hogy az etikus adománygyűjtők körében végzett villámfelmérés alapján (32 szervezet válaszolt) az derült ki:

kevesebb mint 20 százalékuknak van olyan tapasztalata, hogy egy magánadományozótól éves szinten egyszerre legalább 10 millió forintot kaptak, ennél is kevesebben vannak, akik erre hosszabb távon, akár legalább 3 éven át számíthatnak.  A 0 nem 1, az 1 nem 10

Ma a világ leggazdagabb 8%-a a Föld összbevételének felét keresi meg, míg a leggazdagabb 1%-a rendelkezik a vagyon felével. A legszegényebb egymilliárd a teljes fogyasztás 1%-t teszi ki, míg a leggazdagabb egymilliárd a 72%-át. A legfelső 10% felelős a világ szén-dioxid kibocsátásának 49%-áért. Az alsó 50% mindössze 7%-ért. Csak néhány adat Rutger Bregmann holland történésztől, ami azt magyarázza, mi a jelentősége annak, hogy a legtehetősebbek kiveszik-e a részüket az átkeretezésből, invesztálnak-e a társadalmi jólétbe, és értik-e, hogy enélkül nem lesz könnyű fenntartani a fetisizált növekedést. 

Senki nem várja el egy-egy szereplőtől a globális problémák megoldását, csak a kapcsolódást a saját valóságunkhoz, a saját lehetőségeinkhez. (Ha  minél több kapcsolódás lenne, az még akár globális kihívások rendezéséhez is vezethetne.)

Mit gondolsz, hány ember életére vagy hatással a működéseddel? 

A vezetői tréningünkön mindig meglepődnek üzleti szereplők, amikor ezt kérdezzük tőlük. Az elsőre bemondott szám mindig minimum a 100-ad része annak, mint ami kis belegondolás után végül biztosan kijön és a valódi, kézzelfogható, hétköznapi hatás maga. 

Warren Buffet sokat adott a világ üzleti szereplőinek a mondásaival, de azt a megközelítését, hogy először takarítsunk meg, csak utána költsünk, ma már lehet, újra kellene gondolnunk. Nincs idő és nincs is igazán miből megtakarítani.

Ha nem tanulunk meg beépíteni egy másként újraelosztó gondolkodást az alapműködésbe, a végén nem marad sok amúgy sem.

Ma nehéz társadalmi szemlélet nélkül, pusztán fegyelmezett gazdálkodással tenni a pénzügyi biztonságért és a hosszú távú gazdasági stabilitásért.

A többség valószínűleg ma kevesebbet tesz még, mint amire lehetősége lenne. Biztosan nem rossz szándékból, hanem mert nincs igazán széles körben elterjedt kultúrája. Például annak sem, mennyi az elég. Nem vagyunk olyan szerencsések, mint azok az országok, ahol fixen a kultúrába épült, hogy minden megtermelt és adózott jövedelem 1 vagy akár 10 százaléka további közösségi érdekeket szolgáljon. 

Ha az adományozás nem a bázison felüli tétel lenne, nem valamiféle extra, hanem a működésünk állandó és elválaszthatatlan része, nem merülne fel ez a kérdés.

Fixen úgy képeznénk árakat, úgy terveznénk költségvetést, úgy számolnánk eredményességet, hogy a bevételünk (nem csak a profitunk) valamekkora – fix 1 százalék alatti része – valamilyen ügyet támogat.

Akár az üzleti tevékenységünkhöz is köthetően. Ettől még messze vagyunk. Már az a szemlélet is sokakban felhábordást kelthet, hogy a társadalmi befektetés lehetne az üzlet része – és nem önkéntes extra. Érthető is, hogy a többség az államtól vár megoldásokat a befizetett adónkból, de az is belátható, mennyivel több ma a kihívás. (Azt hagyjuk is most, hogy az adók elköltése megfelelően történik-e.)

Hogyan lehetnének többen?

Magyarországon a felső 50 százalék birtokolja az összes nettó vagyon 91 százalékát. Az alsó 50 százalékra az összes vagyon 9 százaléka jut. Magyarországon az ország leggazdagabb tizedének vagyona 61 ezer milliárd forint. A leggazdagabb 10 százaléknál található az ország vagyonának 60 százaléka, és

a leggazdagabb 1 százalék tulajdonolja az összvagyon 25 százalékát.

Talán citálható adat nélkül sem merészség feltételezni, hogy ma ebből az 1 százalékból keveseknek van tudatos filantróp stratégiájuk. 

Nem létezik szigorúan meghatározott nemzetközi benchmark vagy kritériumrendszer, amely meghatározná, a jövedelem hány százalékát vagy mennyi időt kellene egy személynek adományoznia ahhoz, hogy filantrópnak tekinthessük. 

A filantrópia fogalma rendkívül széleskörű, és nem korlátozódik pusztán a pénzügyi adományok mértékére vagy gyakoriságára. Egyénenként változik, ki mennyit és milyen formában tud adományozni, legyen szó pénzről, időről, szaktudásról vagy egyéb erőforrásokról.

A filantrópia lényege inkább a társadalmi jólét javítására irányuló szándékban és elkötelezettségben rejlik, nem pedig a konkrét összegekben vagy százalékokban.

Ezért valaki filantrópnak tekinthető, ha aktívan és szándékosan részt vesz a társadalmi ügyek támogatásában, függetlenül attól, ez milyen mértékű vagy formájú. Ezért lehetnek filantrópok a cégek is, amikről nem szóltunk részletesen. 

Bízunk benne, hogy a Forbes-Bridge Filantrópia Díj hatására is, néhány év múlva nagy lesz a fejtörés a zsűriben, kit válasszunk a méltóbbnál méltóbb jelöltek közül. Annak aki fejébe (vagy inkább szívére) veszi, hogy szeretne ott állni, van néhány javaslatunk:

A filantróp-példaképünk olyan magánember (vagy család), aki rendszeres, következetes, hosszú távra elkötelezett adományozó. Tartósan támogat legalább egy kezdeményezést. A támogatás nagysága számít, de inkább annak aránya, hogy ez a lehetőségeihez mérten mekkora összeg. A támogatásának köszönhetően megvalósulhat nagyobb hatású projekt. A vagyonát vállalható módon építette. Ehhez az úthoz vezethet olyan polgári elkötelezettség is, amikor valaki évek, akár évtizedek óta elkötelezett – munkájához nem mindig szorosan köthető – társadalmi, tudományos vagy kulturális kezdeményezések mellett. Az anyagiakon túl jelentős időt fordít a kezdeményezések támogatására, tudásával és pro bono munkájával is segíti az építkezésüket: társadalmi tisztséget, tisztségeket vállal és tölt be lelkiismeretesen. Az a cél vezérli, hogy lehetőségei arányos felhasználásával, mély elkötelezettségével és jószándékkal tegyen strukturális változásokért, a következő generációkért.
Egy kiegyensúlyozott filantróp ritkán teszi fel azt a kérdést, miért jó mindez nekem, mert érti, nem neki, hanem nekünk mindannyiunknak lesz jobb, és nem feltétlenül belátható időn belül, hanem csak majd. A diófa-ültetéskor elfogadjuk, hogy nem mi ülünk majd az árnyékában, ugyanez a felfogás a társadalmi befektetéseknél is fontos lenne. Egy filantróp egy törekvést támogat, ami elvezethet egy méltóbb világhoz, és ez neki elég. Nem keresi, hogyan profitál ebből például a cége. Fájó, hogy ezt le kell írni, de még mindig sokszor találkozunk ezekkel a kérdésekkel adományozni kívánók körében. Ahogy az is fájó, milyen sok civilszervezet érzi úgy, hogy a támogatásért cserébe adnia kell valamit, azon túl, amit a missziója lelkiismeretes teljesítésével eleve ad. Gondolván, hogy az önmagában esetleg nem elég, adni kell még egy tárgyat, egy kortárs műalkotást, extra figyelmet is, hogy valahogy beárazható legyen a támogatás mértéke, mert egyébként túl megfoghatatlan. Jobb lenne enélkül adni azoknak, akiknek a létezése és a működése minden pillanatában eleve az adásról szól. 
Érti azt is, hogy a filantrópia nem (elsődlegesen) kampánytámogatás, ezért nem aprózza el – megvizsgálja, milyen szenvedély, milyen motiváció mellett köteleződne el szívesen, mi áll összhangban az értékeivel – mi az az ügy vagy néhány ügy, ami mellé tartósan, hosszú távon oda tud állni. A hosszú táv legalább 10 év. Nyilván az egyszeri támogatás is segítség, mert van, hogy szükség van tűzoltásra, de érti, hogy a folyamatos támogatás hozhat valódi hatást: a társadalmi változások hosszú idő alatt, nem kampányszerűen jönnek csak létre.
Egy megfontolt filantróp nem biztos, hogy saját alapítvány alapításával nyit, mert tudja, hogy a működtetés költsége feleslegesen nagy terhet jelenthet. Nem létkérdés számára, hogy a szervezetet róla nevezzék el – mert tudja, hogy a hagyatéka enélkül is megmarad -, inkább partnert keres: rajtuk keresztül vagy direktben adományoz. 
Bizonyított és hiteles szervezeteket választ, és ha így tesz, bízik bennük.  
Követi a támogatottak munkáját, elvárja a beszámolókat, és ha nehézséget észlel, akár időt is szán arra, hogy a tudásával és akár a kapcsolataival is támogassa az ügy és a szervezet fejlődését. Ez persze nem kötelező, de lehetőség. Ahogy a civilszervezeti működés másságának, különbözőségeinek megértése, megtanulása is, hogy reálisak lehessenek a várakozások. Ezért egy reálisan gondolkodó filantróp azt is érti, hogy a civil működésben is vannak kudarcok és melléfogások. A sikeresség szempontjából nem helyez nagyobb elvárást a támogatottakra, mint más üzleti területén. Attól még jó helyre megy az adománya, hogy adott esetben valami nem sikerül. Nem lesz minden elültetett dióból fa, de minél többet ültetünk, annál nagyobb az esélyünk a változásra, és még a kudarcokból is tanulhatunk közösen.
Ma rengetegen és egyre többen kérnek. Lényegesen többen, mint akiknek adni képes lehet bárki is. Ez nehéz nyomás, éppen ezért érdemes tudatos stratégiát építeni, és a társadalmi ügyeinkből – értsd befektetéseinkből – ugyanolyan portfóliót építeni, mint az üzleti befektetéseinkből. Egy következetes filantróp felépíti társadalmi befektetési portfólióját is. 
Ahogy mérlegel is, mire és miért költ, és másként gondolkodik a „mennyi az elég a jóléte kapcsán” kérdéséről, mint ma még a többség. Egyértelmű számára, hogy adni nem csak azután tud és lehet, miután jelentősebb vagyonra tett szert. Adni mindig lehet, ha az egészből indulunk ki, és nem úgy gondolunk az adományozásra, mint az elvártható felettire. 
Egy tudatos filantróp az üzleti döntéseibe is beépíti ezt a szemléletet, és érti, hogy sok kiadásunk komfort és megszokásból, presztízsből megcselekedett. Nem lemondásként éli meg, egyszerűen másként priorizál, többet juttat a közösség számára befele és kifele, mert például megelégszik egy olcsóbb, de továbbra is minden megdolgozott és megérdemelt luxusérzést biztosító autóval. Végig gondolja, biztosan építi-e az üzletet egy gigaesemény vagy a célt szerényebb körülményekkel is elérheti. A sikerről, a presztízsről, a láthatóság nyomásáról árnyaltabban gondolkodik. Akár már azt is belátta, hogy a hiúság vásárán ritkán nyerhetők boldog pillanatok, és tudja, hogy a presztízst, pozíciót azzal is fel lehet építeni, hogy többet ad társadalmi kezdeményezéseknek. Micsoda szép új világ lenne, ahol azzal „menőznek” üzleti szereplők az év végi összejöveteleken, ki hány helyen vette észre a működésében, hogy csak látszólag fontos dolgokra költött, mennyit tudott ezzel megtakarítani és azt milyen klassz ügyekre fordította inkább. Hu, de szeretnénk unni, hogy már megint ez legyen a téma, a villogás bázisa, nem pedig a jólét fokozatainak és megélésének összemérése. 
Ha megszületett az elhatározás, de még sok a bizonytalanság és segítségre lenne szükség a hosszú távú stratégiához, kereshet például bennünket, a Bridge Budapestben. Szeretettel és jószándékkal igyekszünk a legjobb tudásunk és több mint tízéves tapasztalatunk alapján segíteni, hiteles szervezetekből és ügyekből portfóliót építeni. Erőforrások újraelosztása helyett erőforrásmenedzsment

Sokan egyfajta gyászmunkában vannak az üzleti életben. Ebből is a tagadás vagy a harag fázisában. Az az érzésük, el akarnak venni tőlük valamit, meg akarják fosztani őket az évtizedes rutinok, a beágyazottság, a biztosítékok világától. Nagyon nehéz megélés. Értjük, éljük. Elszakadni a növekedés illúziójától, amit sokan már évek óta főleg masszív költségcsökkentéssel érnek el, kritikusan nehéz.

De az is látszik, hogy valójában minden erőforrás rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy a korunk kihívásaira megoldást találjunk. Szándék kérdése, létrejön-e a változás.

Mi, a Bridge-ben ezért is mélyedtünk el a vezetői szemléletek közül a legacy leadership megközelítésében.

Lesznek-e egyre többen vezetők, akik nem a végrendelkezésük pillanatában fogalmazzák meg a hagyatékukat? Akik a mindennapi működésük részeként építenek munkahelyi közösségeket, teremtenek értéket a tulajdonosaiknak. Mindig lehet jó üzlet az is, ami jó az embereknek, jó a környezetünknek, az országunknak, a világunknak.

A filantrópia kapcsán ugyanez az erőforrásmenedzsment krízis látszik erősödni. Ha nem megy jól az üzletnek, nehéz hozni az elvárt számokat, sokan költséget csökkentenek és a nice-to-have tételnek számító társadalmi felelősségvállalást levágják. Nem mindenki, de sokan tesznek most így. 

Ugyanakkor vannak ma már valóban hosszú távra elkötelezett és érték alapon cselekvő filantrópok, akik az üzletben is megértették: lehet, a megtartás lesz az új növekedés. Vagy a növekedést eleve nem csak mennyiségi, de minőségi alapon is tételezik. Ebben persze elsődlegesen a tulajdonosoknak kell fejlődniük. Közülük az igazi filantrópok élenjárhatnak, segíthetik az átkeretezést: formálhatnák sokak szemléletét.

Tudják, a számok nem akkor jönnek, ha levágunk, hanem ha „előre menekülünk”. A közös jövőnkbe. Minden körülmény ellenére, mert azok adottak.

Nem ezeken tudunk változtatni közösen, hanem a hozzáállásunkon.

Pistyur Veronika,
a Bridge Budapest CEO-ja

A 2023-as Forbes-Bridge Filantróp Díjat ma este, a Forbes Magyar100 Gáláján adjuk át a Magyar Zene Házában.

Borítókép: A civilek összefogásából született Peace Builders projekt foglalkozása 2022 októberében. A háború elől elmenekült ukrán gyerekeknek szerveztek programokat Budapesten. Fotó: Forbes archív / Sebestyén László

The post A civilek kilátásai romlanak. Lehet-e a társadalmi befektetés az üzlet része? appeared first on Forbes.hu.