:

A Philips új OLED tévéje olyat tud, amit más gyártótól nem kapunk meg

A Philips új OLED tévéje olyat tud, amit más gyártótól nem kapunk meg

A nem túl kreatívan Philips OLED 818 névre keresztelt okostévé külsőre sem nevezhető kifejezetten izgalmasnak, ami semmiképp nem kritika, már csak azért sem, mert a háttérvilágítás nélküli technológia okán egyre vékonyabb panelek miatt nem is nagyon van mit dizájnolni. Az pedig, hogy milyen a tévé hátsó része, ahol a működéshez szükséges komponensek kaptak helyet, meglehetősen szűk réteget érdekel. A lényeg itt annyi, hogy a képernyőnk kávái rendkívül vékonyak, szinte láthatatlanok, az egyetlen kiemelendő részlet pedig a masszív talp, ami nemcsak stabilan tartja az amúgy 21,7 kilogrammos, esetünkben 55 hüvelykes kijelzőt, de kellően meg is emeli ahhoz, hogy kényelmesen elé helyezhessünk egy soundbart anélkül, hogy az belelógna a képbe.

A talapzat előnye továbbá, hogy általa a kijelző jobbra és balra is elforgatható 20 fokban, illetve itt érdemes megjegyezni, hogy a hátlapról természetesen most sem hiányoznak a szabvány VESA-bemenetek, tehát a készülék szokás szerint a falra, egy szekrény lapjára vagy akár egy mozgatható konzolra is felszerelhető.

A csatlakozók két helyre lettek szétszórva, találunk oldalra és lefelé néző portokat. Utóbbiak az antennabemenetek, két HDMI 2.1 (4K/120 Hz), amiből az egyik támogatja az ARC/eARC szabványt, továbbá az optikai audio kimenet, az Ethernet és egy USB 2.0 csatlakozó. Jobb oldalon pedig kapunk két HDMI 2.0 bemenetet, egy hagyományos jack csatlakozót, egy USB 3.0 és egy USB 2.0 portot, továbbá innen sem maradt le a fizetős digitális tévéműsorok dekódolásához szükséges CI+ foglalat. A forgatható kijelző egyik előnye pedig pont az, hogy ezeket az oldalsó csatlakozókat a szokásosnál könnyebb elérni, ha egy újabb forrást vagy esetleg egy külső meghajtót kötnénk a tévére.

A hátlappal kapcsolatos extra továbbá, hogy itt kaptak helyet az Ambilight háttérvilágítást biztosító LED-sorok, jobb és bal oldalt, illetve felül, de az ide kapcsolódó funkciók részletezésére kicsit később térnék ki.

Tudja, amit tudnia kell

A kijelző alapja ugye az organikus diódákból felépülő (az LG által gyártott) 10 bites OLED-EX panel, ami az LCD-vel ellentétben nem igényel háttérvilágítást, és mivel minden egyes dióda külön vezérelhető, így adott a tökéletes fekete, illetve a végtelen kontraszt. A képernyő 4K felbontásra (3840×2160 pixel) képes, maximum 120 Hz-es képfrissítés mellett, a maximum fényerő pedig 1100 nit körüli.

Utóbbi érték ugyan elmarad a felsőkategóriás, modernebb OLED panelek teljesítményétől (amik a bőven egymillió feletti készülékekben kapnak helyet), de panaszra így sem lehet okunk, hiszen ez a teljesítmény már bőven elég arra, hogy a magas dinamikatartományú (HDR) tartalmak szépen jelenjenek meg ezen a kijelzőn. A tévé ráadásul a támogatott formátumokat illetően sem panaszkodhat, hiszen adott a HDR10, a HDR10+, a HLG és Dolby Vision kompatibilitás.

De mi is az a HDR?

A HDR-t (High Dynamic Range) is támogató tévéknél a hagyományosnál nagyobb dinamikatartomány érhető el, sőt az átlagnál jobb részletesség is megjeleníthető. Egy hagyományos és egy HDR-felvétel között a különbség az, hogy a HDR-es tartalomnál több részlet látszik a különösen sötét és a különösen világos részeken, így a kép egy normál felvételnél jóval színgazdagabbnak és természetesebbnek hat.

Emellé jönnek a kifejezetten szép, természetes, de élénk színek és a paneltechnológiából következő olyan elmaradhatatlan pozitívumok, mint a remek mozgásmegjelenítés, az LCD-nél rendszeresen jelentkező felhősödés teljes hiánya, illetve a betekintési szögekkel sincs probléma – magyarán a képminőség akkor sem romlik számottevően, ha nem a tévével pont szemben helyezkedünk el.

A képminőség tehát remek, ugyanakkor most is érdemes külön kiemelni, hogy a tévé – nem olcsón mért – képességeit csak akkor fogjuk kihasználni, ha megfelelő minőségű tartalommal „etetjük” az új készülékünket. 4K HDR Blu-ray lemezek, hasonló minőségű letöltött filmek és sorozatok, a YouTube megfelelői videói vagy a Disney+, a Prime Video és a legdrágább Netflix-csomagjával elérhető mozgóképek.

Mohos Márton / 24.hu

Ezeknél adott valamelyik HDR-szabvány, továbbá az UHD-felbontás és a megfelelő bitráta, amiknek hála tényleg lenyűgöző látvány költözhet a kijelzőnkre. Ha viszont ezekkel „nem élünk”, főleg hagyományos, lineáris tévézéssel töltjük az időnket, akkor egész egyszerűen nincs értelme beruházni egy ilyen okostévére. Mert hiába van itt a gyártó saját fejlesztésű P5 képfeldolgozó processzorra, ami elméletben képes felskálázni az SD és Full HD tartalmakat UHD-re, de csodákra azért ez a chip sem képes, magyarán a hagyományos adások nem lesznek automatikusan (sokkal) jobb minőségűek csak azért, mert egy drága tévén nézzük őket.

Kicsit más viszont a leányzó fekvése, ha emellé nagy játékosok is vagyunk. A tévé jó választás lehet az újgenerációs konzolok (Xbox Series X, PlayStation 5) mellé, de akkor is, ha esetleg egy PC-t vagy laptopot kötnénk a kijelzőre. Támogatja a 120 Hz-es megjelenítést, adott az AMD FeeSync Premium és G-Sync támogatása, 0,03 millisecundum a válaszidő, a késleltetés pedig 10,6 millisecundum, tehát ez a kijelző bőven jó még kompetitív online meccsekhez is. És ha ez nem lenne elég, az operációs rendszer még egy külön gamer menüt is kapott, ahol nemcsak a legfontosabb információkat látjuk a megjelenítéssel kapcsolatban, de bekapcsolható a célkereszt, van árnyékszabályozás, variálható a fehérszint, az audiokimenet és az Ambilight is.

Mohos Márton / 24.hu

Google TV

Operációs rendszerként az Android alapokon nyugvó Google TV-t kapjuk, aminek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Utóbbiak közé tartozik, hogy még mindig ez az egyik legkevésbé kiforrott megoldás az okostévék piacán, nyomába sem ér például az LG és a Samsung saját fejlesztésű, egyre modernebb rendszereinek. Fagyások és váratlan összeomlások szerencsére már nincsenek, ugyanakkor még mindig előfordulnak érthetetlen lassulások (megnyomod a gombot és egy másodpercig semmi nem történik), és a rendszer sokszor idegesítően átláthatatlan.

Az elképzelés az lehetett, hogy az átlagfelhasználókat ne terheljék túl bonyolult menüvel, de ennek eredményeként feleslegesen sokat kell a távirányítót nyomkodni, ha szeretnénk valamit megváltoztatni, és a menürendszer felépítése egyszerűen nem logikus.

Emellett vannak olyan idegesítő dolgok, mint például az, hogy egyszerűen nem találtunk manuális szoftverfrissítés opciót. A tévé jelzi, hogy van új verzió, illetve közli, hogy a következő kikapcsolásnál automatikusan telepítve lesz, de, ha valaki azonnal szeretné telepíteni, az nem tudja megtenni. És nem, ezek után nem elég csak ki- majd bekapcsolni a tévét, ugyanis a frissítés ilyenkor sem azonnali, a kívántnál sokkal több időnek kell eltelnie (tapasztalataink szerint negyedóra sem elegendő) kikapcsolt állapotban, mire a készülék elvégzi a műveletet.

Mohos Márton / 24.hu

Ami pozitívum, hogy a Google rendszerén dúskálhatunk az applikációkban, nem hiányzik például egyik nagy streamingszolgáltatás sem (YouTube, Netflix, Prime Video, SkyShowTime, Disney+, HBO Max stb.), illetve könnyedén tölthetünk le például olyan segédszoftvereket, mint például a VLC Player vagy éppen a Plex. Mobiljátékok is vannak szép számmal, azzal ugyanakkor érdemes tisztában lenni, hogy a tévében található hardver elég karcsú ahhoz, hogy megbirkózzon a sikeresebb címekkel, így nem ez a készülék lesz az, amin nagyban fogunk Fortnite és Call of Duty meccseket tolni.

Adott ugyanakkor a beépített Chromecast, aminek hála könnyedén streamelhetünk át mindenféle tartalmakat például egy telefonról vagy egy tabletről a jóval nagyobb képernyőnkre. Nem rossz továbbá, hogy az operációs rendszer nyitóképernyője valamelyest testre szabható, hogy könnyen elérhetők legyenek a számunkra legfontosabb appok és szolgáltatások. Az ugyanakkor már kevésbé üdvös, hogy a rendszer ezen része lényegében egy kéretlen reklámfelület, méghozzá a streamingszolgáltatók számára – ellentétben azon vélekedéssel, hogy a megjelenő tartalmakat a rendszer a tartalomfogyasztási szokásaink szerint jelenítené meg.

És akkor az Ambilight

A jól teljesítő panel mellett a Philips OLED 818 egyértelműen legjobb része a korábban már futólag említett Ambilight technológia, amivel semelyik másik gyártó készüléke nem büszkélkedhet – nem csoda, hiszen a márkát birtokló TP Vision saját megoldásáról van szó. Ez ugye a három LED-sor által biztosított, kellően erős és szép telt színeket biztosító háttérvilágítás, ami automatikusan bekapcsol a tévével párhuzamosan, az RGB színskálát lefedő árnyalatok pedig szinkronban vannak a képernyőn megjelenő tartalmakkal. Ha egy sűrű erdőt látunk, akkor zöldre vált, ha kék ég van a középpontban, akkor kékre, robbanásoknál piros és narancssárga, egy diszkós jelenetnél pedig az ottani világításhoz hasonló színorgiát kapunk.

Ez elsőre talán csak felesleges parasztvakításnak tűnik, de azért sokkal többről van itt szó. Egyrészt a szemünknek jót tesz, ha nem egy sötét szobában nézzük a tévét, hanem van valamilyen egyéb fényforrás is mellé, és ezt itt a készülék hátuljába építve alapból megkapjuk, azzal a bónusszal, hogy ez a megoldás még hangulatvilágításnak sem utolsó. A fényjáték persze kikapcsolható, a megfelelő menüben kedvünk szerint módosítható (színek, erő, ritmus stb.), és jópofa extra funkciókat is jelent.

Mohos Márton / 24.hu

Beállítható például, hogy a fények a képernyő tartalmához vagy az éppen szóló zenékhez igazodjanak (ha mondjuk elindítjuk a tévén a Spotify appot), sőt, akkor is biztosíthatják az atmoszférát, ha maga a képernyő nincs bekapcsolva. Emellé a folyamatosan elhalványuló, általunk beállított árnyalatú fények különböző hanghatások (például tűzropogás) kíséretében akár elaludni is segíthetnek, illetve a reggeli időzítés is megoldható – még napfelkeltét imitáló fényhatás is választható a reggeli ébredezéshez.

A hangzásról négy, fejenként 10 wattos, rejtett hangsugárzó gondoskodik, és ezeket egy 30 wattos mélysugárzó egészíti ki. Összességében egy 70 wattos, 2.1 csatornás rendszert kapunk, ami egy átlagos tévéhez képest egész jól teljesít, nincs dobozhangzás, a mélyek érezhetők, ugyanakkor a minőség nem közelíti meg egy különálló 2.1-es hangsugárzó szintjét. Ha tehát valakinek az audio ugyanolyan fontos, mint a képminőség, akkor egy hangrendszerre még muszáj lesz pénzt áldozni.

Fényt kapunk!

A tesztalany alapvetően hozza azt, ami az OLED kijelzős okostévék középkategóriájában elvárható, ami a 620 ezres átlagár ismeretében a kötelező minimum. Bár akad ennél olcsóbb modell ebben a kategóriában, ott azonban biztos le kell mondani az Ambilight előnyeiről, ami véleményem szerint megéri az extra pénzt. Azt sem szabad elfelejteni továbbá, hogy hangban ez a kijelző az átlag felett teljesít, ugyanakkor ott a Google TV rendszer, ami messze van az igazán jótól – és ez egy olyan aspektus, ami esetében azért forradalmi változások nem nagyon várhatók a jövőben.

The post A Philips új OLED tévéje olyat tud, amit más gyártótól nem kapunk meg first appeared on 24.hu.