Sikeresek vagyunk. Alighanem olyan térségben élünk, ahol amit lehet, azt kivétel nélkül mindet sikeresen el tudunk rontani. Itt vannak például a szentjeink. Szent Cirill és Metód, Európa társvédőszentjei. Ideális alakjai (lennének) a békesség, az egymás tolerálása megtestesítésének. Szobraikat viszont általában a szlávság szimbólumaként állítják. Nem a befogadó, hanem a kirekesztő olvasatban tehát. Szent István, akit (ha korában élünk) alighanem különösebben nem kedveltük volna, hiszen enyhén szólva nem finomkodva, hanem a szó szoros értelmében tűzzel-vassal vitte be népünket a kereszténységbe, s ezzel Európába, feledtette el velünk akkori hagyományainkat. De ez messzire visz. Nyilván ott lebegett szeme előtt a korábbi hunok, avarok s még ki tudja melyik keleti nomád népek nem túl távlatos sorsa. Pontosan látta, hogy egyedül, elszigetelten nem megy. Imre fiának szóló Intelmeiben ezt meg is fogalmazta: „…az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak”. Mai kultusza viszont a magyar szent uralkodó alakját emeli ki, tehát a másokat inkább kirekesztőt, ahelyett, hogy az Intelmek Szent Istvánja befogadó aspektusára helyeznénk a hangsúlyt.Azt most nem mesélem el, hogy e mindkét oldalról végzetesen elhibázott szempontrendszer milyen (szerencsére csak verbális) villongásokat okozott annak idején például (a szlovákiai) Komáromban. Kíváncsi voltam viszont, hogyan néz ki manapság, tizenhárom évvel a szoborállítás után egy Szent Cirill és Metód ünnep a Duna menti városban. Nem kapott különösebb publicitást, de Danka Kapitáňová információja alapján beszaladtam Komáromban, hogy a Matica slovenská [= „szlovák anyácska”, szlovák kulturális egyesület] által szervezett megemlékezésen részt vegyek.