„Ha én lennék a kultuszminiszter, egyenesen kötelező tantárggyá tenném a színjátszást. Ott nincs mobil, élő emberek jelen időben, egymásra figyelve cserélnek gondolatokat, váltanak ki érzelmeket, közösségi élményben hatnak másokra. Ehelyett a színjátszás szabad és kíváncsi formájának a fojtogatása zajlik” – mondja Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója. Interjú függetlenekről, a politikai szerepvállalás veszélyeiről, sabbaticalról és „hülye, idegen szakállról”.

Forbes.hu: Miután a Kultúrbrigád bejelentette, hogy nem működteti tovább az Átrium Színházat, azonnal felajánlottad, hogy az Örkény befogadja valamelyik előadásukat. Mit szólsz ahhoz, hogy Lakatos Péter, az épületet kezelő cég tulajdonosa kifogásolta: nem egy tehetséges társulat új produkciójának kínáltatok fel játszóhelyet, hanem egy késznek, aminek a létrehozását más már finanszírozta?

G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.

Mácsai Pál: Nem pusztán én ajánlottam ezt fel, hanem az Örkény társulata. A kifogásra azt szólom, hogy mi nem inkubátorház vagyunk, a mi gesztusunk a szolidaritás kinyilvánítása. Ami annak szól, hogy egy színházi alkotóközösség, amely jó ideje jó nívón működik, megszűnni kényszerül a színháztámogatási rendszer egyoldalúsága miatt.

Az Átriumban együtt van jelen a független és üzleti modell. Ám ha üzleti vállalkozás is, megszűnésük oka akkor is az, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének kultúrpolitikája protekcionista, világnézeti és politikai hűség-alapú támogatási rendszert épített ki, amelybe ők ideológiai alapon nem férnek bele. Így az Átrium, vagy ezen belül a Kultúrbrigád elsorvadása a jelen kultúrpolitikájának következménye. Ez ellen tiltakozva álltunk melléjük. És azt is szólom a kifogáshoz, hogy az elmúlt két évadban hat független produkció talált nálunk játszóhelyre.

Mácsai Pál színész, rendező, az Örkény Színház igazgatója. Fotó: Sebestyén László

A kőszínházakban mennyire drámai a pénzhiány? Jól látom, hogy a most kezdődő évadban kevesebb bemutatótok lesz, mint a korábbi években?

Nálunk az egészséges bemutatószám hat-hét, feszesen inkább nyolc. Ehhez képest most két új produkció lesz a nagyszínpadon, és kettő a stúdióban. Igen, ennek csak a pénzhiány az oka. Több alkotóerő van a társulatban annál, hogy csak négy új előadást csináljunk. Ugyan öt bemutatónk lesz, de az ötödik már tavaly elkészült, csak idén mutatjuk be. Így szépítünk.

A darab- és rendezőválasztás azt mutatja, biztosra mentek: az első premiert, a Lidércek, Shaxpeare, Delírium című darabot Bodó Viktor rendezi. Ennyire bejött a korábbi rendezése, A Kertész utcai Shaxpeare-mosó?

Nem mehetünk biztosra, minden bemutatónkban van kockázat. Valóban, a Shaxpeare-mosó siker, ami persze jó, de a fontos kérdés mindig az, hogy az előadás jó-e vagy sem. Bodó európai jelentőségű rendező, ez az előadása is hazai és nemzetközi díjakat nyert. Mindemellett népszerű is, lehet azt mondani, hogy bejött. Ám tavaly a 33 álom, amit szintén ő rendezett, megbukott.

A színház ilyen, nem is lehet, de nem is akarunk biztosra menni, ez alapelv.

Underground a mainstreambe

Pár éve azt mondtad, ami a repertoárt illeti, szíved szerint mennél még abszurdabb irányba. Most már elégedett vagy az aránnyal?

A magyarországi színpadi nyelv általában kevésbé kíváncsi, mint kellene. Gyakran értetlenül állunk olyan előadásmódok előtt, amik máshol már evidensek, szinte köznyelviek. Én magam nem vagyok radikális alkat, támaszkodom az ismert színházi fogalmazásmódokra, nem tartok mindent elvetendőnek. De az érdeklődésemet jó ideje már csak az kelti fel, ami felizgat, néha bosszant, aminek megértéséért dolgozni kell, ahol túl kell lépni a beidegződéseimen. Az elmúlt két évadban ilyen volt nálunk a Kiváló dolgozók, a The Black Rider, Az ajtó, a Liliom vagy a Solness is. De említhetem a független rendezők, például Kárpáti Péter vagy Fekete Ádám előadásait, vagy akár A nemzet özvegye című előadásunkat.

Vajon mi az oka annak, hogy a magyarországi színházi nyelv ennyire nehézkesen fejlődik?

Az egyik a hagyomány, a másik a régóta tartó kultúrpolitikai szűklátókörűség, a kíváncsi, kísérletező színházzal szembeni gyanakvás. Ami sajnos egyáltalán nem csak a NER-re jellemző. Igaz, hogy most jut el a falig, de több előző kormányzat sem értette, miért van égető szükség a kísérleti, független színházi terepre.

Vilmányi Benett mondta nemrég, hogy ha átvette volna a Junior Primát, azt mondta volna az ünnepi beszédében: „Annyira uralni akarja, és uralja is a kulturális teret ez a fasisztoid autokrácia, hogy látom a lehetőségét annak, hogy már annyi nyomás van, hogy egyszer csak, ennek a hatására a Föld alól igazi művészet fog sarjadni.” Mit gondolsz erről?

Igaza lehet. Mondok egy példát. A 19. század második felében Párizsban élénk volt a képzőművészeti élet. Nagy pénzforrások mozogtak, elegáns szalonokban hatalmas méretű festmények készültek, jómódban élő, jó szemű és jó kezű mesterektől. Közben a Montmartre tövében, nyomorogva csinálták az új művészetet – majdnem úgy, ahogy Puccini a Bohéméletben megírta Henry Murger regénye alapján.

Ma csakis utóbbiakért járunk múzeumba, és senki nem emlékszik, mi volt az, ami a szalonkultúrában pénzt ért és a hivatalosságnak tetszett. Azóta is a szabad televényben születik az új művészet, legalább felerészben, mert természetesen az akadémiai vagy establishment kultúrából is keletkeznek értékek. Ám mindig az underground művészet szivárog fel a mainstreambe, és nem fordítva. És mivel az szabad és független, ezért a merev ízlésű kormányzatok, mint a miénk, félnek tőle, lenézik azt, és igyekeznek megszégyeníteni. Ez idővel rájuk hull vissza, de nem érdekli őket, talán nem is tudnak róla, pedig törvényszerű.

Közben rettenetesen sokat ártanak, és különösen a színházban. Mert festeni talán lehet a padlásnak, ha valaki nagyon eltökélt, lehet írni az íróasztalfióknak, hogy majd csak felfedezik, de a színház nem bízhat semmit az utókorra. Mert nincs neki. Színházat csinálni csak a jelenben lehet. Ha egy előadás nem valósul meg, ha életpályák nem indulhatnak el, az utóbb jóvátehetetlen. Aczél alatt is így volt, rengeteg a hasonlóság.

Groteszk, ahogy az egyébként sebesen cserélődő kultúrkorifeusok szidják a hajdani elvtársakat, miközben ugyanúgy működnek, ahogy ők.

Sajnos ki lehet mondani, hogy az elmúlt száz évben ami fontos és maradandó a magyar művészetben, az majdnem mind „annak ellenére” jött létre. Most is létre fog jönni, de jobb lenne, ha az „annakellenéreségnek” vége lenne. Nekünk gazdagabb, áradóbb kultúránk lehetne.

A jó élet G. Tóth Ilda 9 perc olvasás

„Kis csodahazánkból ezeket a kis csodalényeket, mint Reigl vagy Bartók, valahogy elűzzük” – lebegő torzók, férfiaktok a Kiscelli lenyűgöző kiállításán

A jó élet G. Tóth Ilda 15 perc olvasás

„Mondjam azt, hogy ne árulják a Libriben a könyveimet?” – Krusovszky Dénes-interjú

Mit érzel a legnagyobb veszteségnek?

A létezés minőségét. Ma az emberek világérzékelése átcsúszott a képernyőkre, ez befejezett tény. Ahol ma is közvetlen, élő emberi interakció van, az a színház. A színháznak, és általában az előadóművészetnek ez a jellemzője becsesebb,  kivételesebb ma, mint a múltban. A független, váratlan, kísérletező kedvű, fiatal színházban még inkább.

Ha én lennék a kultuszminiszter, egyenesen kötelező tantárggyá tenném a színjátszást. Ott nincs mobil, élő emberek jelen időben, egymásra figyelve cserélnek gondolatokat, váltanak ki érzelmeket, közösségi élményben hatnak más emberekre. Nem mellesleg legtöbbször irodalmi szövegekkel. Ennek a sokezer éves kultúrjelenségnek a megóvása, fejlesztése, helyzetbe hozása helyett a színjátszás szabad és kíváncsi formáinak fojtogatása zajlik.

Mintha a tüdőszanatóriumban kötelező lenne dohányozni: éppen az ellenkezője történik annak, amire szükség lenne.

Éjjel-nappal az utcán lehetne lenni

Jegyáremeléssel mennyire tudtok operálni? Most megyek a Kamrába, 10900 forintba került egy jegy, jóval több a tavalyi árnál.

Kénytelenek voltunk emelni, most nálunk is nagyjából tízezer forint a legdrágább jegy. A költségvetésünkben így is kétharmad rész az adófizetői pénz, és egyharmad a jegybevétel.

Mennyire kell küzdenetek a fiatal nézőkért?

Szoros a kapcsolatunk a középiskolásokkal, nagyjából 15-20 ezren jönnek közülük hozzánk egy évadban. A teljes nézőszám kilencvenezer körül van, tehát lehetne magasabb a fiatalok aránya, de én magam korlátozom tizenpár százalékban. Az a tapasztalatunk ugyanis, hogy ha húsz százalék fölött van a középiskolások aránya a nézőtéren, akkor szétesik, de legalábbis lazul a figyelem. Arra is ügyelünk, hogy ha egy egész osztály jön, lehetőleg nem egy sorba adunk mindannyiuknak helyet.

Egyébként nem küzdeni kell értük, inkább tanítani kell őket színházat nézni. Nálunk erre való az Örkény Köz Iram programja. De ezekre a foglalkozásokra nem férnek be tizenötezren, csak egy évadban ezerötszázan. Ami hatni tud az utánunk jövőkre, az természetesen nem a színház-pedagógiai foglalkozás önmagában, hanem az, ha tetszik nekik egy előadás. Ez pedig nagyon is összefügg a korszerű színpadi nyelvvel. Egy poros előadást a felnőtt néző képes udvariasan végigunatkozni, egy középiskolás megőrül tőle.

Rettentő sokat köszönhetünk azoknak a pedagógusoknak, aki nem vesztették el a lendületüket, és elhozzák a tanítványaikat a színházba. Hálásak vagyunk nekik.

Általában nem szívesen jársz politikai rendezvényekre, azt mondtad, nem neked való a közéleti szereplés, ám a Trafóban a Tanítanék Mozgalom februári évértékelő gáláján azért elmondtad a Himnuszt.

Többen is vannak a társulatban, akik rendszeresen ott vannak közéleti színpadokon, és néha én is, ahogy például a Trafóban. De ha én lennék az egyik ügyeletes mindig, mindenhol fellépő, az hamar hiteltelenítené magukat a közéleti megszólalásokat is, és ugyanabban a ritmusban a színpadi alakításokat is.

Úgy érzed, másképp néznének rád mint színészre például a Solness főszerepében, ha előző nap a tanártüntetésen a színpadon láttalak volna?

Igen. Ez szükségszerű. Ezeket a szerepeket óvni kell egymástól, és mértéket kell tartani. Ez az én természetemből is következik. Ott vagyok jelen, ahol úgy érzem, hogy muszáj felemelnem a hangom. Ilyen volt az SZFE ügye, a színház-finanszírozásé, és ilyen a pedagógusoké is. Lassan éjjel-nappal utcán lehetne lenni. Nyilván még azok is szelektálnak, akiknek az a fő tevékenysége, hogy közügyeket képviselnek. Ami egyébként becsülendő élethivatás.

A tavalyi szeptember eleji ÖrkényKertben a normalitás ritka pillanatának nevezted, hogy a korábbi fideszes polgármester, Vattamány Zsolt annak ellenére ebben az évben is gitározott veletek, hogy már baloldali a kerületvezetés. Idén is meghívtátok?

Természetesen, de nem ér rá. Jövőre megint itt lesz.

Nálatok mi változott azzal, hogy közvetlenül a fővároshoz került a színház?

A jelen hatalma központosító hajlamú, ami azt is jelenti, hogy az önkormányzatiságot kitartóan redukálják. Ez a színházakat is érinti. És hát a főváros, ami ellenzéki, különösen szorongatott helyzetben, magyarul büntiben van, ez pedig nagyon is hat a mi büdzsénkre. Nehézkesebb lett a finanszírozás, a tartalékainkat is fel kell élnünk. Nem tudunk fejleszteni, beruházni, épületet karbantartani.

Mennyire viszik el ezek a gazdasági, politikai ügyek az energiádat?

Nagyon is. Kevesebbet foglalkozom a művészettel, mint kellene. Ez a már kis híján négy évvel ezelőtti tüntetés óta van így, amit pár színházzal szerveztünk a színházi törvény megengedhetetlen tartalma és bevezetésének módja miatt.

Azóta inkább egy természetikatasztrófa-kormánybiztosra hasonlítunk, mint színházi emberre. Kezünkben három mobiltelefon, lábunkon gumicsizma, fejünkön viharsisak.

Nekem is a kelleténél kevesebb időm jut arra, amivel egy színházigazgatónak foglalkoznia kellene. Nevezetesen, hogy olvas, figyel arra, hogy mi van a világban, utazik, járja a színiiskolákat, a függetleneket, inspirálódik. Most a válságkezelésekre kell az idő, a covidtól a forráshiányig. De vannak ilyen korok, ez hozzátartozik ahhoz, hogy az ember színházigazgató. Az első éveim inkább magáról a szakmáról szóltak. Mára, húsz év alatt, ez a színház felépült, és a nehézségek ellenére ma is mozgásban van. Az sem kevés, ha egy színház fenn tudja tartani a színvonalat, amit elért, de azért ennél többre törekszünk.

Mácsai Pál: „Most a válságkezelésekre kell az idő. De vannak ilyen korok, ez hozzátartozik ahhoz a vállaláshoz, hogy az ember színházigazgató.”

Sosem vétóztam meg semmit

Azért egy rendezés bele fog férni az évadba?

Mivel kevesebb bemutatónk van, mint máskor, meg kell hagyni a lehetőséget a nálam fiatalabbaknak. Ha megnézed, az utóbbi tíz előadást a harmincas-negyvenes korosztály rendezte. Sőt volt huszonéves rendezőnk is, nekem és Ascher Tamásnak, aki állandó vendég nálunk, csak egy-egy jutott. Ők tartják a jelen idő sodrában a színházat.

Polgár Csabának mennyire adsz szabad kezet az Örkény Stúdió műsorának alakításában?

Teljesen, sosem vétóztam meg semmit. Amióta ő ott a művészeti vezető, merészebb a program, és erősen jelen van benne a független szféra.

Közben az Édes Anna átkerült a Stúdióból a nagyszínpadra. Ezek szerint nagyobb az igény a klasszikusokra, mint gondoltátok?

Azért vittük át, mert a középiskolások nagyon keresik, kötelező  olvasmány. És az előadás színházi nyelve mai, ezért szeretik, mert számukra – hiába fáj ez nekünk – a százéves szöveg régi. Mi mindig abból indulunk ki, hogy minden szöveg kortárs.  A klasszikus is. A Lear királynak is volt ősbemutatója, kortárs színmű volt, ahogy száz éve az Édes Anna is kortárs regény. Azt a hatóerőt, közlendőt, váratlanságot kell megtalálni minden szövegben, akkor is, ha ismerjük már, ami a keletkezésekor volt benne.

Nem lehet úgy játszani, ahogy egykor, bármelyik egykort értjük is alatta.

Azt értem, hogy rendezzenek inkább a fiatalok, de főszerepet miért nem vállalsz?

Tavaly eljátszottam a Solnesst, most a Bűn és bűnhődésben lesz nagy szerepem, Profirijé. Átlag húsz este játszom havonta, ehhez jön a saját rendezésű előadások nézése, karbantartása, meg néha másoké is. És jó lenne a többi színház munkáját is követni. A húsz este színpadon elég, inkább sok.

Jó húsz éve lehetett, emlékszem, a Vígszínház társalgójában interjúztam valakivel, és besétáltál a nap közepén, hogy jöttél próbát nézni. Illik ilyet csinálni a színházban?

Azért mehettem, mert rendezésre készültem ott, talán a Macskajátékra, és figyeltem a társulatot. Egyébként nem szokás, talán nem is illik. Előadásra viszont járunk egymáshoz, meg is mondjuk a másiknak a véleményünket.

Mi volt a legkeményebb kritika, amit kollégától kaptál?

Nem tartok számon ilyen ikonikus mondatokat. Az igazgató kollégák közül többekkel is olyan viszonyban vagyunk, hogy őszintén elmondjuk, mit gondolunk. Nem kerülgetjük a kását, se ha forró, se ha hideg. Egy életkor után az ember úgyis tudja, hogy amit csinál, az közepes, jó, vállalható, továbbléptette-e a pályáján, mérföldkő lesz, vagy csak egy előadás a sok közül, tisztes, vagy közepes, akár gyenge.

A szakállad talán valami mérföldkőhöz kapcsolódik?

Dehogy, egy RTL-es sorozatot forgatunk, a 20. század közepétől máig terjedő történet. Ujj Mészáros Károly és Mátyási Áron rendezi, és nem meglepő módon egy gonosz, megátalkodott alakot játszom benne. Hajnalig forgattunk ma is. Le kellett mosni még a hajamról az őszítést, meg a képemről az öregítő kulimászt – ez a hülye, idegen szakáll is azért van. Képzeld, még van olyan szerep, ahol öregíteni kell engem. (Nevet.)

Pár éve az RTL is ráébredt, hogy a komolyan vett tévéfilm vagy sorozat hasznos. Végre kiérlelt, nem szappanoperaszerű, nyitott dramaturgiájú, jó nívójú sorozatokat, filmeket is gyárt. A világban bő fél évszázada megkerülhetetlen a televízió. Az, hogy ott a művészet is jelen legyen, természetesen közszolgálati kötelesség lenne. És a rádióban is.

Hol vannak ezeknek az irdatlan adófizetői pénzből működő intézményeknek az irodalmi, drámai műhelyei? Évtizedek óta sehol.

Ez hanyatlás, és megint egyáltalán nem csak a NER időszakáról beszélek. Már a rendszerváltás óta nem készül tévéjáték, rádiójáték, nincs színházi közvetítés, a televízióban zéró a klasszikus zene, a képzőművészet, az irodalom. Egy ilyen kis nyelvi közösségben, mint a miénk, a nemzet szót konkrét, gazdag, változatos művészeti tartalommal kellene megtölteni. Ha valóban nemzeti lenne a kormány, rég fel kellett volna támasztania a rádió és a televízió drámai és irodalmi osztályát. De eszükbe sem jut, mégpedig két okból. Egyrészt ezekkel a műfajokkal nagyon sok munka van, gondolkodni kell rajtuk, nem szimplán megvenni a knowhow-t, aztán legyártani azt, amit mások már kitaláltak.

Másrészt szakembereket kellene hívni, és az mindig veszélyes, mert a szakembernek önálló akarata van, és szuverén gondolatai. Saját hangja, például. Az a kicsit levegős, folyamatosan meghatott tónus például, ahogy a Magyar Rádióban mindenki beszél… Tiszta hetvenes évek!

Nem tud kegyesebb véleményem lenni arról szellemi zuhanásról, ami a magyar közszolgálati televízióban vagy rádióban az elmúlt évtizedekben lezajlott.

A besúgó a HBO Maxon abszolút magyar volt, mit szóltál hozzá, amikor épphogy bemutatták, aztán levették a műsorról?

Az HBO-nak ezt az ágát megvette a Warner, és pénzügyi okból megszüntették a magyarországi műsorgyártást.

A pénz semmivel sem okosabb, mint a politika.

A pénz nárcisztikus és rossz ízlésű, egy törvényt ismer: „még többet akarok magamból”. Ez a művészetben nem vezet sehová. Bizonyos dolgok viszik a pénzt, például a jó minőségű előadóművészet. A szórakoztatóipar időnként visszahozza az árát, és hasonlít ugyan a művészetre, mert ugyanazokat az eszközöket használja – kamera, színpad, színészek –, de mégsem az, hanem ipar. Mint olyan, lehet jó is, természetesen, csak meg kell különböztetni a kettőt.

Többen beszéltek le, mint rá

Az új sorozatban nem félsz, hogy beragadsz a szerepbe? A Terápiánál aggódtál, hogy csak Dargay András pszichológus maradsz a tévénézőknek.

Ez nem akkora szerep. Ez a mostani három hónapos forgatás, ahol én mindössze tizenöt napot vagyok jelen. A Terápiában pedig hetvenből hetven napot, és három évadot. Az ilyen „központi karakter” ráéghet az emberre. Van egy történet Peter Steinről, a huszadik század második felének korszakos rendezőjéről, aki a berlini Schaubühne vezetője volt. Klausjürgen Wussow, a Die Schwarzwaldklinik főszereplője az ő színházában játszott, de aztán évekig forgatták a tévésorozatot, és arra az időre kikéredzkedett. Amikor megkérdezték Steint, hogy miért nem hívja vissza, hiszen olyan jó színész, azt mondta: „Mert nem tudom elképzelni fehér köpeny nélkül.”

Nem tudom, hogy a Terápiával és velem megtörtént-e ez. Illetve tudom, hogy a színházban nem, de lehet, hogy volt olyan film, ahova emiatt nem hívtak. De ennek a híre a dolgok természete folytán hozzám úgysem jut el.

Nálatok most Gálffi László kért egy év szabadságot. Könnyen elengedted?

Egyetértek vele, és támogatom, hogy ötven év színpad után valakinek legyen egy év szünete. Nyugaton normális az akadémiai szférában, hogy hét évente egy év sabbaticalra mennek. Nálunk tudtommal csak a Waldorf-iskolákban van hasonló. Az osztálytanítók, akik elsőtől nyolcadikig visznek egy-egy osztályt, a következő kör előtt kapnak egy év szabadságot.

Hogyan is gondolná bárki, hogy lehetséges ötven éven át minden este játszani?  

Nálad felmerült hasonló igény a pihenésre?

Igazgatóként nem lehet megtenni, hogy elmenjek egy teljes évre. Vagy akár kevesebbre. De huszonöt év igazgatás után az ember rafináltabban be tudja osztani az energiáit. És sok a kiváló munkatárs, akire egyre inkább támaszkodom.

Tervezed, hogy átadod a stafétabotot, és inkább nem indulsz a következő pályázaton?

Egy színházat egy idő után át kell adni, mégpedig akkor, amikor már nem te magad vagy a jelenkor, hanem nyúlsz utána. Ez nálam aktuális, figyelmesen átgondolandó kérdés. Bár tudom, hogy a döntésben nem annyira megfontolás, mint az ösztön és az érzetek vezetnek majd. Ha a megfontolás vezetett volna akkor, amikor elkezdtük a Madách Kamarát átalakítani, nem vágtam volna bele. Többen beszéltek le, mint rá. Amikor az épületet átvettem, egy játszóhelyünk volt, most kettő, önálló intézmény vagyunk, van társulatunk, közönségünk, repertoárunk, színházpedagógiai műhelyünk, szintén saját színpaddal.

Vezetni annak kell, aki mindezt a jelen idő sodrában tudja tartani.

Hatvan fölött arra is válaszolni kell, milyen tervei vannak az embernek. Jól belátható szakasz van előtte, jó esetben tizenöt, talán húsz év, főleg ilyen koptató életforma után, mint a miénk. Még nem érzek magamban hanyatlást, remélem, mások sem, de az törvényszerűen eljön majd szellemi, fizikai téren is. Ha vannak még terveim, azok megvalósítását el kell kezdeni. És vannak.

Milyenek?

Elsősorban írás. Színpadi szöveg is, másféle is. És lopott órákban nem lehet írónak lenni. Az írás életmód, a fókusz átállítása. Gyorsulunk, gyorsulunk, sok dologban én magam is gyorsabb vagyok, mint a pályám elején, de belső munkák, például egy gondolat születése, ugyanannyi idő, mint akárhány évszázaddal ezelőtt.

The post Mácsai Pál: Mintha a tüdőszanatóriumban kötelező lenne láncdohányozni | Interjú appeared first on Forbes.hu.