:

Több legyen nosztalgiánál a Megasztár-sztori!

Több legyen nosztalgiánál a Megasztár-sztori!
  • 24.hu
  • 27 Dec, 2021
  • Címkék: #

2005. április 10-e van, vasárnap, szentmisére megyünk (amióta az élő döntők mennek a Megasztárban szombat esténként, azóta a vasárnap délelőtti szertartásra járunk). Tegnap esett ki Torres Dani, pedig rock nap volt, az ő műfaja. Állítólag. A Tankcsapda nevű zenekartól énekelt egy számot, őket előtte nem ismertem, de apukám azt mondta, hogy jók. 2005. április 10-e van, nincs még Youtube, hogy rákeressek, vajon vannak-e még jó számaik. Nyolcéves vagyok, amúgy is csak az egyszervolt.hu-n játszom néha. Matyi atya prédikál, minden olyan, amilyen szokott lenni, aztán jön a Miatyánk és tudom, hogy rosszat csinálok, egyre csak Torres Dani hangja megy a fejemben, és az ima helyett azt mormolom, hogy Miatyánk ki vagy a mennyekben, melyik ajtón menjek be. így, hogy Torres kiesett, remélem, Palcsó Tomi fog nyerni. Két hét múlva kiderül. Anyáék engedik, hogy szavazzak egyet a telefonomról, de csak egyet szabad, minden hétvégén. A fináléban lehet, hogy megengedik a kettőt is.

A Partizánban régóta tervben volt egy nagyobb lélegzetvételű műsor a Megasztárral kapcsolatban, karácsony alkalmából sikerült is megvalósítanunk, megszólaltattuk az egykori versenyzőket, a produkció háttérdolgozóit, kreatív csapatát, a zsűri tagjait és a legendás TV2-ős műsorvezetőt, Till Attilát is.

Sznob óvodás és kisiskolás voltam, de zenetanár szüleim érdeklődése a műsor iránt azt jelezte számomra is, hogy amit nézünk, az valóban akar hasonlítani a művészetre. És néha megszülethet valami olyasmi is, ami az. A zsűri mondatain keresztül pedig nemcsak szempontokat kaptam ahhoz, hogy mire érdemes figyelni, ha valaki énekel és előad, hanem talán még fontosabb volt az, hogy kifejezőkészletekkel és kritikusi stílussal találkoztam: hogyan mondd el, ha valami nem jó, és hogyan dicsérj? Hogy az értékelés szórakoztathat, de a színpad a szent, és mindig a színpad a szent, és az nem rendelődhet alá másnak. Aztán persze alárendelődött másnak, csak nem vettük észre.

A Megasztár a kereskedelmi tévézés egyik első gigaprojektje volt, a nézők naivak voltak, rajongva szerették az egészet, és nem tudhatták, hogy a hibát hol kellene keresni. És valóban a csatornák maguk sem álltak olyan tudatossággal ezen produkciók készítéséhez, mint ma már.

Ha visszanézzük a felvételeket mai szemmel, egyértelműnek tűnik, hogy a műsor menet közben alakult ki, formálódott. Hogy mindenki próbálgatta a határokat. Hogy minden valahogy tényleg ártatlanabbnak és őszintének tűnt.

Emlékszem az összes Csillagdalra, és rengeteg meghatározó momentumra, majdnem az összes bulvárrészletre, főleg a második széria kapcsán ? és amikor a Partizán reunion műsorának a felvételén ültem, kicsit azt éreztem, hogy összetört a gyermekkorom, és elszégyelltem magam, hogy a forgatásra készülve a nosztalgiafelhőben fel sem merült bennem sok olyan szempont, ami ezeknek az adásoknak az előállításával, a készítés körülményeivel, a versenyzők sorsával és reményeivel, és a műsor üzeneteivel és hazugságaival foglalkozik. Vagy ha fel is merült, sokkal erősebb benyomásként hatott az, hogy az apámmal kialakított haveri kapcsolatomban komoly szerepe volt annak, ahogy ültünk a tévé előtt és sírva hallgattam a fináléban a Caramel-Palcsó párbajt, és végül együtt szavaztunk még egyet.

Aki azt mondja, hogy nem érdemes ?trash? műsorokkal foglalkozni, és túl rövid az élet ahhoz, hogy ne mindig csak magaskultúrával találkozzunk, az ott téved, hogy ezek az élmények és impulzusok, amelyeket olyan anyagi erőforrással és befolyással rendelkező cégek közvetítenek, mint egy kereskedelmi tévé csatornája, generációknak alakíthatják át a kultúrához való viszonyát, a médiafogyasztását, a zenei ízlését, vagy akár a versengésről való gondolkodását, a különböző megismert karaktereken keresztül pedig számos társadalmi üzenetet is közvetítenek, ami a legtöbb esetben kritika nélkül épül belénk. Társadalmi érdek, hogy ne csak a Megasztár kapcsán, hanem bármilyen kulturális terméken többet gondolkodjunk, mint ami az esztétikai értékítéletünk. És attól, hogy többet gondolkodunk róla, még nem kell, hogy átírja az esztétikai véleményünket.

Ahhoz, hogy megértsük 2021 Magyarországát, a Megasztárral kapcsolatban is fel kell tennünk kérdéseket. Meg kell hallgatnunk a sikersztorik mellett azoknak az értelmezését is, akik csak abban a három hónapban voltak sztárok.

A sikerek mögött pedig meg kell látnunk, hogy mik azok az áldozatok, amelyek kegyetlenek és talán feleslegesek is voltak, a tőkelogika diktálta őket. Ahogyan választ kell találnunk arra is, hogy a bulvárlapok és a kereskedelmi csatornák hogyan hangolták össze a működésüket a 2000-es évek elején. Hogy a Megasztár, és a megasztáros pályafutás hogyan (nem) illeszkedik a magyar zenei szakma belső struktúrájába, ranglétrájába. Hogy mit jelent, vagy magyar kontextusban egyáltalán hogyan értelmezzük, hogy valaki ?sztár?.

Mert a kultúra is politika, nemcsak az, ha országgyűlési képviselők beszélnek szakpolitikai kérdésekről. Vagy a gyerekkorukról. Vagy, hogy mit gondolnak 15 évvel ezelőtti kínos médiapillanataikról. Azt valamennyire megszoktuk, hogy a választott képviselőinkhez való viszony a sajtó részéről a kérdezés és az ellenőrzés, mert a társadalom válaszokat akar kapni. De nem csak a politikusok válaszai azok, amelyek hatással vannak az életünkre. 2006-ban két igen különböző emberre figyeltek a magyarok. Gyurcsány Ferencre a pesti utcán, Rúzsa Magdira a koncerttermekben, csarnokokban és klubokban.

A Megasztár is a mi történetünk, úgy, ahogy a TV-székház ostroma, úgy ahogy az október 23-i tüntetés, a kétezres évek elejének története.

Mi arra tettünk kísérletet, hogy megértsük mindazt, ami történt. Hogy a Megasztár-sztori több legyen a nosztalgiánál. És ettől még nem megy tönkre a gyerekkorunk. Ettől még lehetnek szép emlékeink.

A szerző a Partizán szerkesztője.

The post Több legyen nosztalgiánál a Megasztár-sztori! first appeared on 24.hu.

Hirdetés

Cimkék

Keresés